Snoggletog

Sziasztok lovasok és sárkányok!
Picit megkésve az ünnepi forgatagban, de hoztam nektek én is valamit Snoggletogra, amivel szeretnék nektek Boldog Ünnepeket kívánni!
Egyetek sok sütit, fogyjon a forrócsoki, de a jaklikőrrel csak óvatosan :D

Fogadjátok hát ezt a kis szösszenetet, ami az Álomháború világában játszódik ugyan, de az alaptörténetet nem viszi se előre se hátra, csupán egy kis téli hangulatot teremt :)
A rajz is egy kis délután eredménye, nem életem műve, viszont szívesen megosztom veletek ^^

~Pici, nem hagyományos zene, hogy a hangulat is meglegyen~

Snoggletog szilánkja

Eljött a tél, ami Hibbanton ugyan az év nagy részét kiteszi.

De most még különlegesebbnek ígérkezett…

Hó borította a tájat, de a barna faházak közt hamarosan piros, zöld, kék, sárga színek is feltűntek. Füzérek emelkedtek hídszerűen az épületek közé, lámpások gyúltak, s egy hatalmas fenyőfa emelkedett fel a falu főterén, amit a falubéliek összedolgozva feldíszítettek.

- Asztrid, nézd! – integetett egy létra tetejéről Viharbogár, s hátradobta a sapka által lefogott aranyszőke tincseit. Barátnője felpillantott a dekorációra, melynek elkészítését ő tanította, s büszkén mutatta hüvelykujjával, hogy szép munkát végzett.

Kicsit odébb Halvér és Bütyök ügyeskedtek egy hosszú füzért a fa egyik alsó ágára, amiben érdekes módon Kampó is segített. Az ikrek és Takonypóc persze nem okoztak meglepetést azzal, hogy össze-vissza dobálták egymást (de főleg a Jorgerson fiút) hógolyóval, amiben most Böff és Töff is segítettek lovasaiknak. Takony hamarosan nem maradt szárazon, és dideregve próbálta összekaparni a megmaradt méltóságát.

- Már csak egyvalaki hiányzik… - pillantott körbe Asztrid a vikingek közt, de csak nem szúrta ki, akit keresett.

- Vagyis kettő – tette hozzá Vihar.

- Én egynek számolom őket.

Hablaty és Fogatlan sehol sem volt. Pontosítva persze voltak valahol, csak nem ott.

Hablaty iszonyú megfázással ébredt, amiért átkozta az összes északi szelet, s hajnalhasadta óta Asztrid ajándékán dolgozott.

Fogatlan pedig Viharbogárén. Szerzett Hablatytól egy szép, átlátszó, tömör lapot*, s különleges festékkel készítette rá egy „bizonyos”sikló festményét, Hablaty egyik rajzát használva mintának. Olyan festékkel készült, ami fény hatására más színeket ölt, mintha sötétebb helyen néz rá az ember. Fogatlan nagyon ráérzett az ecset használatára, főleg, hogy Hablaty is sokszor magyarázott és segített neki. Barátját nagyon meglepte a kézügyessége, s az is, hogy bizony-bizony ő is a bal kezét használta.

Hablaty pedig egy különleges páncélt készített Asztridnak, amin nem látszott, hogy páncél. Éjfúria pikkelyekkel volt borítva, így könnyű volt és elegáns, mindemellett tűzálló, és nyilván szoknyában végződött. elképesztően nézett ki, és mindemellett biztonságot is adott a viselőjének. Hablaty most varrta föl rá az utolsó részeket, a ruha ujjait, amin szintén volt néhány csat, így akár egy egész tőrt is tudott rögzíteni ott Asztrid, vagy bármit, amire hirtelen szüksége volt. A fiú borzasztóan reménykedett, hogy eltalálta Asztrid méretét és ízlését.

- Szóval éjfúria páncél… Hm... Érdekes választás, Hablaty – nevetett Fogatlan.

- Kösz, a tied se rossz. Biztosan nagyon fog örülni neki Viharbogár.

A fiúk felnevettek, s kilestek az ablakon. Szívük választottjai a fenyőfánál díszítettek, s öt percig le sem vették róluk a szemüket. Hamar rájöttek, hogy minden fáradozást és nem alvást megért az, hogy elkészíthessék a lányoknak az utolsó pillanatban kitalált ajándékokat.

Mire feleszméltek, már dél is elmúlt, ami a snoggletogi rendezvény kezdetét jelentette a nagyteremben. Hablaty olyan sebességgel kereste a piros anyagot, amibe az ajándékot akarta rejteni, mint még soha.

- Pajti, siess, indulnunk kell! - intett közben Fogatlannak.

- Micsoda?! - kapta fel a fejét a másik. Kilesett az ablakon: már sötétedett, ő pedig itt állt egy majdnem kész festménnyel, aminek még száradnia kell. Még néhány ecsetvonást ejtett rajta, amit Hablaty futtában megdicsért, aztán már öltözködtek is az ünnepi ruhába, s keresték a köpenyeket is. – Menj, menj előre, majd megyek én is, csak… Még befejezem és megvárom míg megszárad.

Nem volt mit tenni, Hablaty ezer hálát adott neki ezért, s a frissen csomagolt ajándékkal lesietett a lépcsőn, ki a hóba, s egy hanyatt eséssel körítve elbicegett a nagycsarnokig.

- Asztrid!

A szőke megperdült a bejáratnál. Szőrmés kabátot viselt, haját pedig most is bonyolult fonat tartotta.

- Hablaty? Hol voltál egész nap? Kerestelek a díszítésnél.

A barna hajú a lépcső tetejére érve kifújta magát, s elsöpörte a szeméből tincseit. – Öhm, igen, nem voltam ott, mert nem értem rá. Asztrid, mielőtt bemegyünk oda, kérlek, ezt fogadd el – majd átnyújtotta neki a pirosba csomagolt ajándékot.

A szőke Asztrid Hofferson egy pillanatig nem tudott semmit se szólni. Hablaty az ajándékot készítette neki… Egész eddig ezen dolgozott, s most ráadásul kettesben is vannak, nincs itt senki. Megilletődve átvette a csomagot, de mielőtt megnézte volna, finoman letette a mellettük magasodó szobor talapzatára. Az elkövetkező néhány másodperc az örökkévalóságnak tűnt, s csak néztek egymás szemébe, míg Asztrid hirtelen Hablaty nyakába vetette magát.

- Istenek, ajándékot készítettél… nekem… - hallatszott a motyogás a fiú válla felől.

- Öhm… igen Asztrid. Mert… Fontos… Fontos vagy nekem, tudod?

A szavak alig jöttek. Hogy is jöttek volna, hisz Asztrid a szemébe nézett. Ilyekor szótagonként kellett összekaparnia a mondandóját, s még egy nagyot is nyelnie kellett, ám folytatni nem tudta.

- Nagyon köszönöm Hablaty. És… Én is szeretlek ám.

Aztán összeforrasztotta ajkaikat a hóesésben, a snoggletogi fények tükrében.

Akkor volt még nagy ámulás, mikor Asztrid meglátta a páncélt, és annyira izgatott lett emiatt, hogy ott helyben elszaladt a szobor mögé, és egy pillanat alatt magára öltötte a ruhadarabot – miközben Hablaty vörös lett, mint a rák. Még ünneplőnek is simán elment a szinte súlytalanul lebegő, fekete, ám sötétlila árnyalatokban megcsillanó anyag. A pikkelyek pedig elbűvölővé és egyedivé varázsolták.

Asztrid ebben is lépett a terembe, természetesen Hablaty oldalán, akinek fülig ért a szája a boldogságtól.

És még a jaklikőr se került elő.

Aztán jött a szinte véget nem érő tánc és mulattság, a zene és az ajándékok. Asztrid sem jött ám üres kézzel, s hamarosan Hablaty egy új jegyzetfüzetet bonthatott ki. Azt viszont nem is sejtette, honnan tudhatta a lány, hogy az előzőből már alig maradt lap.

Egyvalaki álldogált csak társaság nélkül: Viharbogár. Ő ugyanis még mindig Fogatlanra várt. Számtalanszor felkérték már táncolni, elhívták beszélgetni, de ő mindenkit udvariasan visszautasított. Már azon járt az esze, hogy megkérdi Hablatyot, merre lehet, viszont mikor meglátta, hogy most is Asztriddal táncol, lemondott a tervéről.

Inkább maga indult el a Haddock ház felé.

Az ajtó egy halk nyikordulással kinyílt. A ház kezdett kihűlni, már a kandallóban sem lobogott a barátságos láng.

- Fogatlan? – kezdte Vihar. – Itt vagy? Az ünnepség már egy órája tart, miért nem jössz? Valami baj van? Fogatlan? Itt vagy egyáltalán?

A siklólány a lépcső felé tartott, aminek tetején abban a pillanatban megjelent a szólongatott.

- V-vihar… Hát te mit csinálsz itt?

- Csak… Nem jöttél az ünnepségre – pillantott fel rá nagy, aranybarna szemeivel – Azt gondoltam, valami baj van… De… minden rendben van, ugye? - Nem érkezett válasz – Fogatlan?

Az éjfúria fiú csak szomorúan lehajtotta a fejét, s inkább visszahátrált a szobába. Viharbogár nem értette ezt a viselkedést, s pont ezért követte. A szobába érve szilánkokra lépett, s menten megemelte lábát. Mikor lépett egyet hátra, meglátta Fogatlan szomorú szemeit.

- Vihar… Figyelj, ez… ez lett volna az ajándékod, de… Pont mielőtt menni akartam, hogy odaadjam… A szél… Kicsapta az ablakot és az lelökte az állványról… Sajnálom, hogy csalódást okoztam, Viharbogár….

A szavak egyenként jutottak el a lányig, aki nagy szemekkel, résnyire nyílt ajkakkal hallgatta őket. Szóval Fogatlan eddig vesződött, hogy ajándékot csináljon neki…

Ez annyira meghatotta, hogy nem is talált szavakat hirtelen. Igen, összetört. Igen, most Fogatlan szomorú. De mégis… Viharbogarat újra és újra boldoggá tette a gondolat, hogy ennyire sokat számított neki, hogy még ezt az emberszokást is megpróbálta követni, hogy örömet okozhasson…  Sikerült neki.

- Fogatlan… Ez egy csodálatos tett volt tőled… És nagyon sajnálom, hogy tönkrement, de ez nem a te hibád, hallod? Nem a tiéd. Viszont az, amit tettél, hogy megcsináltad nekem, én… El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent ez nekem…– itt finoman átlépett az őket elválasztó szilánkokon, megfogta Fogatlan kezeit, s csendesen levezette a lépcsőkön. Megállt vele a kinti havazásban és a lámpások közt, miközben félig a fejére húzta köpenye csuklyáját. Kezeik ekkor újra összecsúsztak, s találkozott a tekintetük. A szerelmes, boldog, igazi és felejthetetlen szerelmes csók előtt azonban Vihar még közölt vele valamit: - Viszont azt sose feledd, hogy te vagy számomra a legnagyobb ajándék.

"Te vagy a karácsonyi ajándékom" ~ Vihar