11. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
A rengeteg halloweeni különkiadás után kissé megcsúsztam, bevallom, de most végre megérkezett az a várva várt fejezet!
Na most aztán kíváncsi leszek a véleményetekre :D

- FONTOS!!!! A fejezet utolsó, piros csillagokkal elválasztott szakasza enyhe felnőtt tartalommal bír, ami jelezve van, így aki nem kívánja elolvasni azt a szakaszt, most szólok, hogy nem marad le semmiről, ha nem olvassa el. -

11. fejezet

Hullámtörő

A vihar eldurvult. Az eső követte őket, a szél egyre jobban döntögette a bárkát. Hablaty pedig annak ellenére, hogy a légmozgás majd’ letépte a köpenyét, a taton állt, s ötpercenként rálesett az őket követő hajóra. Még mindig jött. A Haddock fiú megrajzolta az útvonalukat egész Hibbanttól, s számításba vette a közreeső szigeteket és azoknak lakóit. Hamar rájött, hogy ez a hajó bárhonnan származhat, de akárhogy is, a fekete vitorla sosem jelentett jót a tengeren.

- Van valami, fiam? – Pléhpofa dörmögő hangja zökkentette ki, s mikor felnézett rá, csak a fejét rázta.

- Sajnos nem, egyik szigetet sem lehet számításba venni. Az idő alapján csak ez az egy jöhetne szóba, ez viszont lakatlan – mutatott a térképre még.

A főnök a fejét ingatta, aztán felpillantott a ködös tájra. Mivel most a szokásosnál is rosszabb idő miatt nem látott semmit, csak fejingatva visszatért a hajó belsőbb része felé, de előtte kiosztotta Hablatyot is, hogy térjen vissza a kabinjába, mert hamarosan esni fog.

Ez persze fiának eszébe sem jutott. Emlékezetből próbálta papírra vetni azt a kicsi részletet, amit eddig az őket követő hajóból érzékelt, ám nem járt túl sok sikerrel. Már épp kezdte feladni, s összepakolni a papírjait, mikor váratlan dolog történt.

Utolsó pillantást akart vetni a sötétségre, mikor nem is olyan messze hirtelen lámpások gyúltak, több szabályos vonalban, s ez az egész fényár kiemelte a fekete vitorlát. Most az egész hajó sokkal nagyobb volt, mint eddig, miszerint… egyre közelebb ért. Hablaty erdőzöld szemei kerekre nyíltak, mikor felhangzott a fények felől egy csatakiáltás…

Támadni fognak!

- Apa! – Hablaty kiáltása nyilván nem jutott el a fedélközig, így menten futásnak eredt a percről percre megboruló fedélzeten, ami így nehezítette a fiú útját. Mintha még az időjárás is rátámadt volna.

Édesapja persze mikor a legénységével tárgyalt, se nem hallott, se nem látott, így Hablaty érkezésére is csak akkor figyelt fel, mikor az már bevette a kanyart a hajó oldala felől az árboc alá.

- Apa, a hajón kigyúltak a fények! Támadni ké-…

Egy nyílvessző az ellenséges hajóról megkezdte útját, s fúródott közvetlen Hablaty jobb bokájába. Az ifjú sárkánylovas ettől fájdalmasan felkiáltott, s megrogyott, s hamarosan elterült a hajópadlón. Moccanni sem tudott, sokkot kapott, így eszébe se jutott, hogy ha egy megérkezett, jöhet több is.

- NE, Hablaty! Fiam!

Pléhpofa az utolsó pillanatban rohant oda, s cipelte be fiát a fedezéket jelentő árboc mögé, s karjaival védte, hogy még csak véletlenül se érhesse még több baj.

Hablaty csúnyán vérzett, a lábából még mindig kiállt a nyílvessző, ami szörnyű kínokat okozott neki. A vére már megfestette a hajópadlót, s többször is felkiáltott fájdalmában.

- Thorra, kisfiam… - édesapját teljesen lesokkolta a látvány, s remegett volna a félelemtől, ha nem kellett volna tartania Hablatyot. Noha ritkán mutatta ki, de a fia volt a mindene. Szenvedni látni pedig maga volt számára a pokol.

A viking főnök az ölében tartva fiát újra elindult, s most dübögő léptei meg sem álltak a fedélköz ereszéig. Kénytelen volt a földre fektetni Hablatyot, hogy méretes tenyerébe vegye a fia lábát, s egyetlen mozdulattal kihúzza belőle a nyílvesszőt. Hablaty már a fapadlóba vájta a körmeit, miközben üvöltve rúgkapált. Szeme előtt csillagok táncoltak, hányingere volt, s rátört a fuldoklás. Úgy érezte, nem bírja ki ezt a kínt, nem tud felülkerekedni a mélybe rántó, ólomszerű súlytól, ami a fejét húzta.

- Ne, Hablaty, el ne aludj! Ne hunyd le a szemed, hallod fiam?

Apja finom pofozgatása valamelyest észhez térítette, de nem húzta vissza teljesen. Szinte lepörgött az élete a szeme előtt. Az egyik lábát már elvesztette. Ha ez megtörténik a másikkal is, oda az életkedve. Akkor nem lesz már mit tenni… Akkor többet nem kel föl.

Az már fel sem tűnt neki, hogy Pléhpofa közben szerzett kötszert, s szorosan körbetekerte sebes bokáját, aztán már a kezét szorongatta.

Kezdett elszabadulni a káosz. Az egyetlen szerencse volt, hogy vikingekről beszélünk, akik nem adták fel egykönnyen. A vitorlájukba pillanatok múlva belekapott a szél, az evezőket kitolták a hajó oldalától, Hablatyot pedig hamarosan a fedélköz védte a további nyílzáportól, apja felügyeletében.

A hajó fordult párszor, kerülgette a lövési irányt, kereste a lehetőséget, hogy felülkerekedjen a támadón, ami egyre lendületesebben állt rá a táncszerű harcra. Nyílvesszők és sziklák repültek, lángolt az ég, mintha sárkányok csatája lenne. Hamarosan már látszott a végkimenetel.

Hablaty viszont erről semmit sem tudott. Nem fogta fel a körülötte zajló eseményeket, semmi másra nem tudott figyelni, csak arra, hogy édesapja a kezét szorongatja és folyamatosan beszél hozzá, egyenesen a szemébe nézve. Próbálta ébren tartani, erőt önteni belé.

- Hablaty, könyörögve kérlek, kisfiam, ne add fel ezt a harcot… Itt vagyok veled, mindenben segítek, kérlek, könyörgöm hozzád, harcolj még…

- Apa… - köhögött fel Hablaty. – Mondd, hogy nem… hogy nem kell levágni…

Édesapja csak a fejét ingatta. Fogalma sem volt, hogy gyógyítható-e. Hablaty könnyekben tört ki. Félt, rettegett, hogy mi lesz a sorsa. Érezte, hogy ebből a hajóútból semmi jó nem fog kisülni, de hogy ennyire rosszra forduljanak a dolgok, még ő sem tudhatta.

Hamarosan egy éktelen reccsenés törte meg a szél zaját, amit rázkódás követett. Pléhpofa csak jobban magához ölelte egyetlen fiát, félve attól, hogy kihullik a karjai közül.

- Főnök, elveszítettük a jobboldali evezősort! Ha megint megfordulnak, mi következünk! – hangzott az egyik viking hangja. Mondott még valamit Pléhpofának, aki válaszolt is, de Hablaty ezt már nem figyelte. Oldalra döntött fejjel láthatta, ahogy a kivilágított fekete vitorlás előre siet, de már fordul is balra, hogy a mozdulat végén az orra beleállhasson az ő hajójuk oldalába.

A következő pillanatban pedig már ismét apja karjaiban volt, egy olyan pózban, mint a szülők vállán elszundikáló kisgyerekek. Édesapjának ugyanis szüksége volt a másik kezére, amivel kötszereket, fájdalomcsillapítót, takarót, s egy élelemmel és vízzel teli zsákot karolt fel, s helyezte őket egy, a hajó jobb oldalához húzott, kicsi csónakba.

- Apa… mit… mit csinálsz? – nyöszörögte az ifjú sárkánylovas, most valamivel éberebben. Nagyon lassan kopogtattak be hozzá az események jelentései, hiszen félig ájultan senki se lenne képes előre gondolkodni. Csak akkor rögzült benne a közvetkező rész, mikor már ő is a csónakban feküdt, egy takaróhalmon.

- Megmentelek, Hablaty. – Fogta meg a kezét Pléhpofa - Te nem maradhatsz itt, mikor ezek győznek, mert nem élnéd túl egy kegyetlen viking cella körülményeit ilyen sérüléssel. Hamarosan kisüt a nap édes fiam, és a szél hazavisz Hibbantra. Túl fogod élni, van elég élelmed és fájdalomcsillapítód. Próbáld meg kibírni, és ha nem térek vissza, légy a népünk jó vezetője. Tudom, hogy te erre születtél, kisfiam. Fogatlan majd segít neked.

Hablaty ellenkezett volna, ám ekkor megmoccant a csónak, a főnök pedig felpillantott. A fekete vitorlás bárka már megfordult. Pléhpofa nem várt tovább, előkapta szekercéjét, s elvágta a csónakot rögzítő köteleket, ami így a tengerbe zuhant, s egy hullám menten odébb lökte az imbolygó hajótól.

Hablaty pánikba esett. Nem hitte el, hogy apja tényleg inkább kirakta a tengerre, egy apró reménnyel, hogy Odin hazavezeti, minthogy végignézte volna a halálát egy cellában. Bár így se jósolt magának hosszú életet, egy vérző sebbel a nyílt tenger közepén.

- Apa… Apa! Apa, ne! Ne hagyj itt, apa! – Hablaty csak most kezdett éledezni, s erővel ülő helyzetbe küzdötte magát, hogy kiláthasson a csónak pereme fölött. Meglepően messze sodródott a hajójuktól, abba az irányba, amerről jöttek.

A szeme láttára történt minden. A fényárban úszó bárka orrára helyezett fémlap olyan erővel szaladt bele Hibbant díszhajója oldalába, hogy szinte kettéhasította az egészet. Az persze menten süllyedni kezdett, többen a vízbe estek, s fekete ruhás alakok ugráltak át a süllyedő roncsra.

- NEEEE! NEEE APAAA! Apa… - Hablaty zokogásban tört ki, a fény felé nyújtva kezét, ámde nem sokáig bírta a küzdelmet. Szemei hamarosan fennakadtak, s visszacsúszott a csónakba. Már nem volt eszméleténél, mikor a hajójuk elsüllyedt mögötte, s egy hullám tovább lökte Hibbant sziget felé.

***

Viharbogár az asztal előtt állt, s még egyszer átnézte a fonott kosár tartalmát. Csomagolt elemózsia, víz, egy vékony pléd… Tökéletes, Asztrid is pont így válogatta össze a kis kiruccanásuk kellékeit néhány évvel ezelőtt. Szőke barátnője most persze nem tudta, hogy a siklólány szeretné megismételni, vagy legalábbis egy hasonló eseménnyel megajándékozni egy különleges valakijét.

Vihar a karjára csúsztatta a kosarat, aztán kicsit féloldalasan lépkedve elhagyta a házat. A kovácsműhely előtt egy kicsit lassított, ugyanis barátnője hangja szűrődött ki onnan, és nem sok jót sugallt. Megint Hablatyról beszélt a sárkánylovasoknak, hogy túl sok idő telt el, s ő aggódik, cselekedni akar. Ugyan Viharbogár is aggódott, de tudta, hogy nem tehetnek semmit. A szigetet csak hajóval lehet elhagyni, de őket Bélhangos a kikötő közelébe sem engedi. Nem maradt más hátra, mint naponta küldeni egy rémpostát, hátha egy végre célba ér, és visszahoz egy üzenetet. Bár ebben Vihar nem reménykedett. Ahogy telt az idő, úgy Hablaty egyre messzebb járhatott, a kicsi sárkányok útja pedig ezzel egyre hosszabbodott, s talán néhány hónap múlva térnek csak vissza, ha visszatérnek. Nem akarta lerombolni a reményt Asztridban, de nem is táplált felé hiú reményeket.

Megrázta magát. Megpróbált visszazökkenni az eredeti céljához, s rávette magát, hogy ismét elinduljon. Végiggyalogolt az erdőbe vezető, őszes vörös és sárga színű ösvényen, el a hatalmas fenyők és tölgyek közt, egész a mezőig. Fogatlannal megbeszélték, hogy ott találkoznak. Azon a kis részen, ahol nemrég egymás karjaiba borultak, életükben először. Vihar az emléktől is elpirult, s kénytelen volt megköszörülni a torkát.

Váratlan azonban egy kéz takarta el a szeme elől a látványt, s egy finom mozdulattal elvette tőle a kosarat.

- Ki vagyok? – érkezett a fülébe a suttogás, azon a forró, lágy hangon, amibe bele is borzongott.

- Nem is tudom… Oh, várj! Nem az a rém udvarias éjfúria? – kacagta.

- Milyen udvarias éjfúria? Én nem látok itt udvarias éjfúriát – Fogatlan hangja szórakozott volt, miközben a játék kedvéért még körbe is pillantott.

- Én pedig pláne, sőt semmit sem látok – Vihar továbbra sem tudta abbahagyni a mosolygást, s nem várt Fogatlanra: menten megperdült, így igen közel kerültek egymáshoz.

A csók sem váratott sokáig magára, szinte percekig nem voltak hajlandóak elengedni egymást. Lopott puszik, félénk pillantások. Még nem szoktak hozzá, pedig napok óta gyakorolják, még elég nehezen.

Fogatlan a tenyerét a siklólány arcához simította. Érezte azt a pár pikkelyét, de a mosolya most jobban érdekelte. Sosem látta még ilyen vidámnak. Persze minden pikkelyére jutott egy apró csók.

- Nos? Lejutunk még ma a patakig, vagy állunk itt még egy darabig? – Vihar persze képtelen lett volna elrejteni a mosolyát, még az enyhe csipkelődés közben se. Hiszen halálosan elkényeztette, ki tudta volna visszafogni a féktelen vigyorgást?

Fogatlan nevetve megingatta a fejét, de azért kézen fogta a lányt, akit egy fa árnyékáig vezetett, közvetlen a patakpartig. Hamar leterítették a Vihar által szerzett pokrócot, s hamarosan már leheveredve kacagtak a felemlegetett emlékeken.

- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt ülünk és a „régi” szép időket emlegetjük, holott a most is igen csodás – dobta hátra aranyhaját Viharbogár.

- Minden pillanatnak megvan a szépsége – jött a bólogatás Fogatlantól, aki most a szőke mellé ült, s finoman maga felé fordította az arcát.

Vagy egy percig figyelték egymás tekintetét, csak aztán simították össze ajkaikat. Minden pillanatot érezni akartak, minden levegővétel számított. Fogatlan ujjai a siklólány karját cirógatták, aki újra és újra beleborzongott ebbe.

Hiába hozott a kosárkában ételt és italt, most egyik sem számított igazán. Túl boldog volt Fogatlan ölelésében, aki tudta, hogy elő kell rukkolnia valami programmal, méghozzá gyorsan.

- Mondd csak, nincs kedved úszni egyet? – húzta fel a térdeit az éjfúria fiú.

- Fürdeni, ilyenkor? Már hideg van ehhez, Fogatlan – kacagott a barátnője, de a kedvéért felkelt a plédről, mint aki indulni készül. Nem akarta elrontani az ötletét és a hangulatát.

Fogatlan némi segítséggel talpra állt, s most egy igen könnyed mozdulattal vette tenyerébe Vihar kezét, hogy a bővizű patak partjára vezesse.

- Ugyan, belül sárkányok vagyunk, bírjuk a hideget.

Újabb csilingelő kacaj Viharbogártól. Persze ez nem igaz, most embertestük arra kényszerítette őket, hogy fázzanak, melegük legyen, vagy érezzék a tűz égető erejét.

Minden esetre Viharbogár lábairól hamar lekerült a csizma, s bele is gázolt a patakba, Fogatlannal együtt. Amit aztán egy sikítással el is hagyott, hiszen igaza lett: az víz szinte fagyos volt. Fogatlan sem maradt ott sokáig, bár neki jelen pillanatban jól esett. A sérülése után már közel járt a teljes gyógyuláshoz, futni még nem futhatott, a hideg víz viszont egészen kellemesnek hatott, szinte gyógyítónak. Vihar viszont hamar felfigyelt rá.

- Mit csinálsz? Gyere ki onnan, még a végén megfázol!

- Megyek már, megyek, ne aggódj – Fogatlan nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel az aggódásán, miközben kilépett a patakból, s a csizmáját a kezébe véve visszaballagott a plédhez, ahová letette magát.

Viharbogár ekkor már a tenyereit dörzsölgette, majd a talpát is kicsit a markába fogta, hogy megmelengesse. A következő pillanatban pedig azt vette észre, hogy Fogatlan kezei is rásimulnak a bokájára.

- Hagyd, majd én – súgta neki egy kedves mosollyal, s menten simogatni kezdte a lábát, amit meg is masszírozott – ne feszítsd, lazulj el.

Ez nem volt egyszerű. Viharbogár rákvörös arccal hunyta le a szemeit, s a lábát érő kellemesség elég volt ahhoz, hogy teljesen ellazuljon, aminek következtében lassan a hátára feküdt a pokrócon.

A pillanat itt nem ért véget. Sőt, szinte el se kezdődött. Fogatlan lopva végigpillantott rajta, s mire észbe kaphatott volna, már lassan, de biztosan fölötte térdelt. Ösztönei megsúgták, hogy boldogságot okoz neki néhány apró csókkal a nyakán, vagy azzal, ha megsimítja a derekát. Viharbogár hangja menten elárulta, hogy kicsit sem zavarja, csupán egy kicsit több pír jelent meg az arcán, mint általában.

Szinte észre se vették, hogy mennyire közel vannak egymáshoz, s nem telik el pillanat szenvedélyes csókok nélkül. A dolog akkor kezdett igazán izgalmassá válni, mikor Vihar váratlanul, s lassan megnyalta szerelme ajkait, aki egy meglepett tekintet helyett menten viszonozta. Fogatlan nem tudta visszatartani kezeit, s lassan kénytelen volt megsimogatni több ponton is, s a lehető legközelebb bújni, simulni őhozzá. Minden porcikája kívánta a lányt, hogy a lehető legközelebbről is megismerhesse.

Pillanatok alatt felhevült volna a helyzet, ha a sárkánylány eszéhez nem kap, s finoman, de határozottan maga mellé fekteti Fogatlant, ezzel jelezve, hogy a szoknyája maradjon a helyén, ugyanis „valamilyen oknál fogva” az egy pillanattal ez előtt még felfelé vándorolt a combján.

Így csak egymás karjaiban végezték a pléden, ami szintén csodálatos volt, viszont mindkettejük gondolata egyfelé indult: mi lett volna, ha az előbb…

Nem, határozottan nem álltak még készen erre.

Vagy mégis?

*********************

Bennük maradt a gondolat. Nem tudtak tőle szabadulni, nem tudtak aludni sem. Ez nem olyan egyszerű. Hiszen elvileg együtt vannak egy ideje, hosszú évek óta ismerik egymást, akkor meg miét is ne?

Egyszerre keltek ki az ágyból, s nem is tudtak erről. Lépteik hangtalanul vezettek a folyosóra, ahol néhány másodperc múlva szembetalálkoztak. A gyertyák fényében épp, hogy csak ki tudták venni egymás arcát, s ez elég is volt ahhoz, hogy leolvassák a másik tekintetéből a gondolatokat.

Szemeik szavakat formáltak, néma csend volt, csak a padló nyikordult, mikor Vihar lépett egyet előre.

A karjaiba borult. Fogatlan szinte felkapta, átkarolva a derekát, s hevesen összeforrasztották ajkaikat. Vihar átfonta karjait Fogatlan nyakán, ujjai a tincsei közé bújtak.

Nem kellett sok, hogy a fiú behátráljon szerelmével a szobájába. A csókot se szakították meg, miközben nagy nehezen belökték az ajtót, s mire észbe kaptak, már a takarók közt hevertek, szinte teljesen egymáshoz simulva.

- Veled akarok lenni… - lihegte Vihar, miközben felcsúsztatta Fogatlan mellkasáig a pólóját, ezzel is biztatva, hogy vegye azt le.

- Ahogy én is veled…

Több szót nem is találtak jelen pillanatban. A ruhák pedig szép lassan a földön kötöttek ki, takaróból is csak egy maradt meg neki, ami alatt sebesen sikerült összebújniuk, Fogatlan pedig a siklólány fölé magasodott.

Tisztában voltak vele, ha ezt bárki meghallja, itt olyan ordítás és veszekedés lesz, ami még Hofferson házból nem hallatszott ki, de… Nem volt mit tenni. Szerették egymást. Igen, Fogatlan hamar rájött, hogy ezt a szót még nem sokat emlegette neki, így most vagy ezerszer a fülébe suttogta.

Hiába, ott, akkor, azon az estén megtörtént. Csókjaik nem szűntek, a kellemesség csak fokozódott, pillanatról pillanatra nőtt a szenvedély.

Viharbogár visszafogta a hangját mikor lekezdődött, átkarolta Fogatlan nyakát, lehunyta szemeit, s csak a pillanatnak élt. Csak Fogatlan hallhatta, hogy mennyire átéli és élvezi. Ugyan ez történt fordítva is.

Mivel még tapasztalatlanok voltak, a dolog nem tartott addig, míg elképzelték, így nem volt csoda, hogy tíz perc múlva már verejtékezve, kicsavarodva, s szinte az előzőhöz hasonlatos pózban már húzták is a sárkánybőrt.

Nem is volt idejük belegondolni, hogy mit tettek pontosan…