5.fejezet - A bajkeverő tojás

Jaj, srácok már megint nem bírtam magammal és valaki kérlelésének engedve (remélem magadra ismersz :D) felraktam egy újabb fejezetet.
A képek sajátok, kérlek engedély nélkül ne használd!
Jaj léééégyszi kommenteket kérek! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre :)

5. fejezet:

A fészken túl

Már késő délután volt. Pléhpofa a fejét ingatva elpakolta az asztalról Hablaty kihűlt ebédjét.

- Már rég itthon kellene lenniük... - ezt mondogatta folyamatosan.

Hol lehet a fia és a sárkánya? Hol időzik Hablaty? Annyira azért nincs messze a Számkivetett sziget... Alvin pedig megváltozott, szövetséget kötöttek... Meg amúgy is, ott vannak a sárkányok, ha bármi történne, ők megvédik a gazdáikat. De akkor hol a fenében van az összes sárkánylovas? Talán nem kellett volna kiküldeni őket ilyen időben... Talán... nem. Arra nem is mert gondolni...

***

- Most mit tegyünk? - hangzott el a kérdés századszorra.

Asztrid tanácstalanul állt, egyik kezében a ledobott csizmájával, a másikban Hablaty vaslábával.

Egy dologban volt csak biztos:

- Hablaty nem zuhant le, az láttuk, hallottuk volna...

- Igaz, de fent sem maradhatott - tette hozzá Kőfej.

- Igazából... Nem is olyan őrültség, amit mondasz - tanakodott Halvér.

Kőfej megrázta háromfonatos fejét.

- Pedig most életemben először komolyan beszéltem...

Halvér folytatta volna, ha nem látja meg Asztrid arcát.

- Arra gondolsz amire én?

- Igen, Halvér, pontosan arra. - csapta össze a tenyerét Asztrid - Mi van, ha a mi kis Éjfúriánk - itt Fogatlan felmordult - nem te, pajtás. Mondom másképp: az a másik Éjfúria lehet, hogy elvitte Hablatyot.

- És akkor most mit fogunk csinálni? - ismételte a kérdést Takonypóc.

- Hát utánamegyünk - felelte Asztrid, s ezzel a csapat élére állt, mint vezető. Mint elismert vezető. - Na jól van, banda. Mivel lovashiányban vagyunk...

De itt Fafej,  - mint egy kisgyerek - ugrálva, jelentkezve megszólalt:

- Stip-stop Fogatlan!

Választ nem kapott, csak mindenki értetlenül nézett rá, beleértve a sárkányt is.

- Mond csak, Fafej, ööö... Biztos, hogy egyedül el tudod vinni? - kérdezte a vikinglány.

- Naná, hogy! - felelte Fafej, majd odahúzódott az Éjfúriához. - Remek páros leszünk, jól mondom, pajti?

Fogatlan arcáról pontosan leolvashatóvá vált egy egyszerű, ám lényegre törő mondat: "Ez most komoly?!"

Asztrid Fogatlan fejingatását figyelembe véve folytatta:

- Hát, sajnálom Fafej, de leszavaztunk, úgyhogy én megyek Fogatlannal - mondta, majd sárkányához fordult - Viharbogár, te maradj mindig szorosan mögöttünk! - Asztrid újra megpördült - Na, sárkányra! Mindenki a helyére, gyerünk!

***

- Hová viszel? Mit akarsz tőlem? Miért hoztál magaddal?

Hablaty ezeket a kérdéseket hajtogatta, folyton variálva a sorrenddel. Cöh, mintha válaszolni tudna...

A fiúnak fogalma sem volt, hogy ahová az Éjfúria viszi, oda hogy találnak el majd a barátai? Ha ott bajba kerül - s a nyakát tette volna rá, hogy úgy lesz - akkor hogy fogja megvédeni magát fél lábon? S ami a legfontosabb: mi történt Fogatlannal? Lezuhant? Segítettek rajta? Meglátták egyáltalán, hogy segítségre szorul?

Rettenetesen aggódott a sárkányáért, s ezt percenként tudatta is az elrablójával:

- A sárkányom nem tud egyedül repülni! Ha baja esik miattad, én...

De a mondat sosem folytatódott, ahhoz túlságosan is szorult helyzetben volt, s a fenyegetőzés a legrosszabb, amit tehetett.

De hamarosan felfigyelt valamire a távolban... Egy sziget volt az, ami kiemelkedett a jégből. Az Éjfúria egyenesen erre a szigetre vitte őt.

Hamarosan leszállnak... Sürgősen ki kellett valamit találnia, hogy akkor mit fog tenni. 

A szárazföld közeledett, közeledett, közeledett...

De ez nem egy szokványos sziget volt. Egyre jobban kirajzolódott, hogy egy óriási sziklahegy van az egyik oldalán, a másik, távolabbi részén pedig véget nem érő, ősi fenyőerdő. Az Éjfúria a hegy felé vette az irányt, s azon is egy nyílás felé, amin épp be tudott repülni.

Hablaty csak a sötétséget észlelte. Lehet, hogy ő az orráig sem lát, de az Éjfúria tudta, merre kell odabent menni. Aztán egyszer csak elengedte rakományát.

A fiú nagyot kiáltott ijedtében, hisz nem tudta, hogy mennyit fog zuhanni. Alig fél méter után azonban puhára esett. De nem várt egy pillanatig sem, azonnal térdre állt s körültapogatott a vaksötétben. Egy fészekben volt. Egy sárkányfészekben.

Hirtelen egy mély, morgó hang ütötte meg a fülét. Egy sárkány vicsorgott rá. A barlang visszhangos volt, ezért nem tudta megállapítani, hogy pontosan honnan. Viszont az teljesen biztos, hogy az Éjfúria volt az. Körbe-körbe járkált körülötte, s néha olyan közel ment hozzá, hogy a fiú a lélegzetét is érezte.

Hablaty tisztán emlékezett rá, hogy a népének bizony megvolt a véleménye az Éjfúriákról, viszont Fogatlan bebizonyította, hogy sosem ítélünk előre. Ő volt az első sárkány, aki megmentette egy ember életét, mert az övét is megmentették.

De ez a sárkány... ez más... ez tényleg az, aminek a vikingek hívták: A Villám és a Halál Istentelen Ivadéka...

Egyre erősödött a morgás, Hablaty jobbra balra kapkodta a fejét, míg bele nem ütközött egy pikkelyes valamibe. Mint utóbb kiderítette, hogy a tűzokádó orra volt az.

- Hoppá...

Sárkányüvöltés visszhangzott végig a barlang végtelen folyosóin, aztán hirtelen síri csönd lett.

***

- Most komolyan, rá bíztad az irányítást?! - méltatlankodott Takonypóc.

Asztrid csak a szemét forgatta, ezzel jelezve, hogy igazából fogalma sincs.  Amióta ő lett a Sárkányiskola Vezető helyettese, semmiben sem volt biztos. Most, hogy az ő vállára nehezedett minden felelősség. Ráadásul ott volt még az a szívbemarkoló aggodalom is, amely körüllengte az összes sárkánylovast.

Asztrid végül csak nem bírta megállni, hogy a félfarkú sárkányhoz szóljon:

- Hé, Fogatlan, mond csak, biztos jó irányba megyünk?

A sárkány felmordult, majd hirtelen és nagy lendülettel gyorsítani akart, de a lány visszafogta.

- Na jó, ezt igennek vehetjük... - vonta le a következtetést Halvér.

- Szerintem viszont halvány lila gőze sincs, hogy mit kérdeztél tőle, Asztrid... - kezdte újra a csipkelődést Kampó lovasa, miközben jót kacagott a saját viccén. Egészen addig, míg Fogatlan egy jól irányzott mozdulattal meg nem pofozta a szárnya végével. - Jól van na, szagminták királya, nem kell rögtön verekedni... Inkább mutasd az utat, Éjfúria uraság!

Nem kellett kétszer mondania. Fogatlan valamiért pontosan tudta, hogy merre kell menniük Hablaty után. Érezte. Érezte, hogy arra lesz a lovasa, a segítője, a legjobb barátja...

- Hogy ennek a sárkánynak micsoda megérzései vannak... - suttogta félhangosan Kőfej, mikor ők is meglátták a távolban a furcsa szigetet.

- Te Fogatlan, haza is így fogsz majd vezetni? - kiáltotta előre Fafej.

- Amíg nincs meg Hablaty, ne is gondoljatok arra, hogy hazamegyünk - válaszolta vissza Asztrid.

A sziget nekik is megmutatta magát, s ők is elámultak szépségén. Az egész olyan rejtélyes, olyan misztikus volt. Az az óriási fenyőerdő gyönyörű látványt nyújtott, hát még a sötétszürkén derengő, égbenyúló hegy a sziget jobb szélén.

- Tyhű, hát ez aztán tényleg... Nos, érdekes... Nem lehet, hogy ez az igazi Éj-sziget? - kérdezte Kőfej, a tájat szemlélve.

- Kőfej, ezt már tisztáztuk: az Éj-sziget nem létezik... Ez... Ez valami más, valami...

- Unalmasabb? - toldotta meg Fafej.

Mielőtt azonban Asztrid kioktathatta volna Fafejet, Halvér gyorsan közbeszólt.

- Jaj elég már, srácok. Fontosabb dolgunk is van, minthogy a szigetről vitázzunk. Ne feledjétek, hogy Hablaty valószínűleg nagy veszélyben van, és minél hamarabb meg kell találnunk.

Asztrid is visszafogta magát, majd helyeselni kezdett.

- Teljesen igazad van. Sietnünk kell, gyertek utánam!

Fogatlan itt begyorsított, s a többieknek nem kis erőfeszítésükbe tellett, hogy tartani tudják a tempót. A sárkány a hegyoldalon található számtalan barlangbejárat egyikét nézte ki. Aztán egy másikat. Majd egy harmadikat...

Asztriddal a hátán végül leszállt az egyik nyíláshoz. Fejét jobbra-balra forgatta, de...

- Nem tudod melyik, igaz? - kérdezte a lány az Éjfúriát, aki bánatosan lehorgasztotta a fejét. Elvesztette az irányt...

Asztrid azonban nem volt annyira elkeseredve. Felnézett a többiekre, akik még nem szálltak le.

- Srácok, szétválunk. Mindenki nézzen ki magának egy bejáratot a lehető legtávolabb egymástól. Mivel nem tudjuk milyen mélyek ezek a balrangok, ha senki nem talál semmit egy óra múlva idekint találkozunk. Ja, és még valami: mindig jelöljétek meg az utat, amerre jártatok, különben vajmi kevés eséllyel találtok ki. Viharbogár, te maradj kint, ha bármi történik, jelezz!

Ezek után a lány Hablaty sárkányának hátán elindult a sötétségbe.

Asztrid megszokta, hogy Viharbogár a sötétben úgymond fáklyát csinál a szájából, de azt, hogy egy Éjfúria mihez kezd, ha kialszanak a fények... Hablaty mintha már említett volna valami különlegességet ezzel kapcsolatban...

- Nos pajti, hogy is fogunk mi odabent látni? Hablaty mondta, hogy te hanggal is tudsz tájékozódni... Tudod, mint a denevérek.

Fogatlan elégedetten kihúzta magát, s mivel tudta, hogy műfarok szempontjából tapasztalatlan lovas ül a hátán, a bal fülével finoman megcsapkodta Asztrid bal térdét.

- Áh, váltó, értem már, köszi...

Asztrid azonnal hátrakapcsolt a szerkezeten, majd egy fél méterrel a föld fölött elkezdtek siklani befelé a korom sötétben. Fogatlan különleges képességei közé tartozott, hogy ha zárt térben kiadott magából egy különleges üvöltést - amibe némi plazma is vegyült -, akkor az visszaverődött a falakról és a tárgyakról, ezáltal úgy is könnyedén tudott haladni, ha az orráig se látott. Ez persze Asztridnak rettenő furcsa és ijesztő volt, viszont örült is neki, hisz tökéletesen bevált.

Eközben felettük két-három méterre egy másik üregben Takonypóc és Kampó botladozott. A Szörnyennagy Rémség ugyanis olyan nagy volt, hogy pechére itt-ott beszorult a szűk járatokba. Takonypóc csalódottan a fejét ingatta.

- Na jó, asszem' rossz barlangot választottunk... Gyere Kampó, visszamegyünk és keresünk egy nagyobbat.

De még mindig jobban jártak mint Halvér és Bütyök, akik menthetetlenül beszorultak az egyik járatba, ami túl alacsony volt. Vagy tíz percig szenvedtek ott, míg a jelenségen fuldokolva kacagó ikrek ki nem szabadították őket, s onnantól együtt mentek tovább.

- Hát, ha ti át tudtatok jutni a mi járatunkba, akkor ezek szerint több is összekapcsolódhat... - tanakodott Halvér.

Igaza volt, ugyanis nem kellett hozzá sok, hogy a lángoló Kampó és rikoltozó gazdája is becsatlakozzon a kóborló bagázsba.

S a következő kanyarban már Asztrid és Fogatlan is megjelentek, amitől elsőre mindenkinek megfagyott az ereiben a vér: azt hitték, hogy egy másik Éjfúria az, ami kidugta a fejét az egyik járatból, amíg meg nem látták Asztridot a hátán.

- Hát jó, srácok, akkor Thor is úgy akarja, hogy együtt maradjunk - jelentette ki az ideiglenes Vezető.

Halvér tovább idegeskedett.

- Nem csak ő, Asztrid, hanem én is. Bár, ha belegondolok... ha itt tényleg Éjfúriák élnek...

- Akkor marha nehéz lesz elrángatni innen Hablatyot... Hehe, szerintem már be is rendezkedett - szólt közbe Takonypóc kacagva. Bár szerette cukkolni Hablatyot, valójában meggyőződése volt, hogy az a fiú (még ha nem is látszik rajta) erős, mint a Gronkelvas. Csak azért mert viccelődni az eltűnésével, mert biztos volt benne, hogy Hablaty valahogy kivágja magát a zűrös helyzetből, mint ahogy azt mindig is tette.

- Nem. Arra akartam kilyukadni, hogyha több is van, akkor - itt  Halvér gyors népszámlálást tartott - mi öten a sárkányokkal együtt sem bírunk majd velük, ha harcra kerül a sor, és én a nyakamat teszem rá, hogy úgy lesz...

- Ugyan már, Halvér - kezdte az okoskodást Kőfej (amiből mellesleg nem szokott kisülni semmi értelmes) - Ne feledd, hogy velünk is van egy Éjfúria, majd ő elintézi.

- Fogatlan egyedül képtelen lenne kiállni a fajtársai ellen, ha többen vannak. Ne feledjétek, hogy nem tud repülni, ami óriási hátrány. Gondoljatok csak arra a Suttogó Halálra, ami kis híján megölte...

Igen, valóban megesett egyszer, hogy Fogatlan egyik ősellensége, egy föld alatt élő, ezertüskés szörnysárkány majdnem végzett az Éjfúriával, csak azért, mert az makacs volt, és nem fogadott el semmiféle segítséget. De már ez sem mai sztori, viszont nagyon helytálló hasonlat ebben a szituációban.

Többet nem is beszéltek, csak haladtak előre. Asztrid egyszer szólalt még meg, mikor rendre utasította Takonypócot, aki hátul visítozott: Kampó ugyanis megint kigyulladt a feneke alatt.

***

Már régóta csak lépésben haladtak, s nem volt más fényforrásuk, mint Kampó lángoló teste, ami igazából már nem tartott sokáig.

- Fogadjunk, hogy már mióta körbe-körbe megyünk... - jelentette ki a Szörnyennagy Rémség gazdája.

Asztrid is teljesen egyetértett vele, viszont azt is tudta, hogy egy vezető nem jelenthet ki ilyesmit, mert akkor csak lankadna a lelkesedés.

De amikor újból bíztatni kezdte volna a  mögötte baktató csapatot, hirtelen kifogyott Kampó lángja, s ők mind ottmaradtak a vaksötétben.

Hátulról egy nagyon furcsa hang ütötte meg a fülüket, majd Kőfej sikolya, s ekkor újra világos lett, ám most nem a tűz megszokott narancsszínében, amit Kampó produkált egészen idáig, hanem egy fehéres-lilás fény. Fogatlan vette át a világítást, úgy hogy tátott szájjal a plazmát állkapcsai között tartotta. Nem volt akkora fényforrás mint előtte a másik sárkány, de a semminél jobb volt.

Mint kiderült, Fafej egy újabb csínyt követett el a sötétség leple alatt, mivel most vöröslő arccal nevetett, s Kőfej valószínűleg azért sikított, mert ő volt az áldozat. Ám most, hogy rájött, ki szórakozott vele, ikertestvére felé fordult, öklével tenyerét csapkodva:

- Na majd adok én neked... - s ezzel rávetette magát Fafejre, s a földön gurulva végigbunyóztak két métert míg be nem estek egy üregbe a falon, de itt már mindketten visítottak a döbbenettől. Az eltűnés egy sötét lyukban ugyanis nem volt a napirendjükben.

Szerencséjükre puhára estek. De ez csak egy fél pillanatig nyugtatta meg őket, ugyanis az a puha egyszer csak felvisított rémületében, egy nagyon ismerős hangon.

- Hohó! Hablaty, hát megvagy! - rikkantotta Fafej, majd hátrafordult az üreg bejárata felé, s kikiáltott rajta - Megtaláltam! Itt van Hablaty!

- Fafej, Kőfej, te jóságos makréla, de örülök nektek... - szólalt meg nagy nehezen Hablaty.

- Hablaty! - kiáltották a többiek odafentről, akik azonnal le akartak menni keresett barátjukhoz, hogy megnézzék, jól van e.

De mivel az üreg nagyon szűk volt, s Halvér nem akart újra beszorulni valahová, taktikát váltottak.

- Fafej, Kőfej, segítsetek kihozni onnan Hablatyot! - kiáltotta le Asztrid.

Fafejnek nem kellett kétszer mondani, azonnal átkarolta, s így támogatva a féllábút, eljutottak a kijáratig, amin nagy nehezen átszenvedték magukat. Odakint meg már várta őket Asztrid és Takonypóc. Az enyhén nagydarab fiú feltámogatta Hablatyot, Asztrid pedig már szaladt is a műlábért, amit Fogatlan nyeregtáskájában hagyott, majd vissza hozzá.

- És az Éjfúria? Hová lett? - kérdezte azonnal Takonypóc, Hablaty karját fogva, míg az rögzítette vaslábát.

- Nem tudom. Elhozott idáig, lerakott, rám üvöltött, majd itt hagyott...- de a mondatot már nem tudta befejezni, ugyanis Fogatlan mindenkit félrelökve lerohanta legjobb barátját, s örömében felborította, pedig az épp, hogy csak lábra állt.

- Jaj Fogatlan, hát jól vagy... Annyira aggódtam érted pajti, úgy féltem, hogy bajod esett. - ölelte át barátját Hablaty.

- Kutya baja sincs, hála Asztrid hősiességének - szólalt meg hirtelen Halvér, az említett pedig elpirult.

- Tényleg? - nézett a rákvörös arcú lányra Hablaty.

- Bizony - vette át a szót Takonypóc, s tőle szokatlan módon folytatta -, mikor meglátta, hogy elszakadtatok egymástól, leugrott Fogatlan után és ezzel megmentette.

S itt folytatódott volna a megható jelenet, ha Kőfej nem mászott volna ki az üregből, a kezében egy érdekes kerekded valamit szorongatva.

- Idenézzetek, milyen követ találtam odalent! - s ezzel a magasba emelte az említett valamit, ami tulajdonképpen egy sötétlila ovális alakú...

- Atya ég! Kőfej te megbolondultál?! Tedd le, de gyorsan! - rivallt rá Halvér.

- Mi? Dehogy, én találtam, szóval...

- Nem, nem, nem érted! Ez nem kő, hanem sárkánytojás!

Mindenki ledöbbent a hír hallatán. Halvér azonban folytatta, szinte hisztérikusan:

- Tedd már le, Odin szerelmére! Tedd... ahh mindegy... már mindegy...

- Miért kéne letennie? - kérdezte Asztrid.

Halvér nagy levegőt vett, majd magyarázni kezdett:

- Mert soha semmilyen körülmények között nem szabad tojást kivenni egy sárkány fészkéből. A tojás héja  ugyanis átveszi a te szagodat, s a sárkányanyának onnantól kezdve idegen lesz és...

- És nem fog törődni vele - fejezte be helyette Hablaty, aki már az elején rájött a lényegre.

Csönd lett, majd Asztrid volt az, aki újra megszólalt, de igencsak szomorúan.

- De ha a mamája nem fogja gondozni, akkor... el fog pusztulni itt egyedül... - de itt hirtelen felcsillant a szeme - És mi lenne ha...

- Nem Asztrid, verd ki a fejedből. Nem visszük haza - jelentette ki Hablaty.

- Jaj ugyan már, nem hagyhatjuk itt egyedül és védtelenül... És különben is - tette hozzá a lány, mikor meglátta Hablaty fintorát - egy Éjfúria fészkéből származik, ugye? Akkor lehet, hogy Éjfúria lapul benne. Nos?

Mind egymásra néztek. Majd kérlelően a Sárkányakadémia Vezetőjére.

Hablaty megadta magát.

- Jó, rendben hazavisszük... De ti magyarázzátok meg apámnak!

Ezzel a kis csapat elindult kifele a barlangból.

***

Naplemente volt, s a sárkánylovasok már rég elhagyták az Éjfúria fészkét, mikor a sárkány visszatért oda.

Békésen berepült, úgy ahogy mindig is, és akkor...

Az embergyermek sehol... Ez még nem is lett volna világrengető probléma, na de...

HOL A TOJÁS???

Hol van a kis lila tojás?

A barlang egy éles hangtól zengett. A fészektulajdonos Éjfúria akkorát üvöltött, hogy a fenyőerdő is beleremegett... Ez hasonlat akart lenni, de... Az erdő szó szerint remegett. Remegett, mert rengeteg féle-fajta szárny emelkedett ki belőle, száz, meg száz sárkányhoz kapcsolódva.

A sárkánylovasok szeme elől ugyanis elrejtve maradt az a rengeteg sárkányfészek, ami az erdőben rejtőzött.

A sok sárkány az Éjfúria bánatüvöltésére rebbent fel. S vezérükkel az élen mind felkerekedtek, hogy kövessék a szagmintát az elvesztett tojás után. Az emberek eltéveszthetetlen, utánozhatatlan, átható szagát.