A Halálének dala

2016. november 6., vasárnap

10. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Nos, meghoztam az új fejezet, s most a különkiadások forgatagában nem is tudtam, hogy mennyi idő telt el két rész közt.
Egy apró információ: Nem felejtettem el az alkotásaitokat, viszont egyszerre szeretném kitenni őket, remélhetőleg holnap este, mert egy még nem érkezett meg, és tudok róla, hogy készül.

No de, vissza a fejezethez! Jó olvasást kívánok! :)

10. fejezet
Pergő idő
Milyen szép is a patak csobogása! Rohan, siet, mintha késésben lenne. Lehullik a hegyről, lépcsőzik lefelé a dombon, s még a mezőn se lassít, zubog tovább. A víz hangja már egy ideje a fülükben csengett, szinte egy kellemes dalként.
Viharbogár sosem érzett még ehhez foghatót. Azt hitte, a legjobb dolog az, ha már csak láthatja Fogatlant, s rámosolyoghat, köszönhet neki. Oh nem, a dolog csak itt kezdődik. Most a kalászszerű fűben térdel, figyeli, hogy a másik hogyan játszik az ujjaival, miközben összefonja, majd szétengedi azokat a sajátjaival.
Homlokuk összeért, mosolyogtak, egymás lélegzetét is érezték. Nem voltak szavak. Nem kellettek szavak.
Fogatlan lassan úgy intézte, hogy az orruk is összesimuljon pár pillanatra, s ezzel halk kacajt csalt ki az aranyhajú sárkánylányból.
- Tetszik? – érkezett a suttogás az éjfúria ifjútól.
- Már miért ne tetszene?
Több szó nem is került elő, elcsattant egy újabb csók, s mire észbe kaptak, már egymás mellett feküdtek, s tekintetük a félig sötétkék, félig rózsás-lilás színű égre esett. A nap már nyilvánvalóan elhagyta a horizontot, ők pedig egy pillanatig sem aggódtak emiatt. Ugyan a szájukba lett rágva, hogy érjenek vissza időben, ez valahogy most mindkettejük fejéből és emlékeiből kireppent. Ugyan, minek hazaérni? Tiszta az idő, még van egy kis fény… Otthon pedig csak a nyüzsgés, így is túl sokan vannak egy házban, egy percnyi idejük nem lenne egymásra.
Márpedig most kell nekik az az idő. Meg kell ismerniük egymás lelkét, lassan rájönni, mit is éreznek pontosan, s megtárgyalni, hogy mégis miként lesz a későbbiekben. Jó, talán az utolsó pont annyira még nem is fontos, viszont mindenképp szükségük volt egy kis együtt töltött, csendes magányra.
Összebújtak, megfogták egymás kezét, s percekig bámulták a csillagokat, amik egyre inkább látszottak. Hirtelen egy fényesebb pont száguldott el a messzi égbolton, Viharbogár szemei felcsillantak.
- Még sosem láttam ilyet… - suttogta váratlanul, mire Fogatlan mosolyogva ránézett – Hogy is hívják a vikingek?
- Hullócsillag. Hablaty szerint, ha látsz egyet, kívánhatsz valamit, és az teljesülni fog – felelt szelíden a fiú, ismét összefonva az ujjaikat.
- Akkor… azt kívánom, hogy…
- Csss! Ne mondd el. Akkor nem teljesül. Csak… csak kívánd.
Bárcsak egy fajba tartoznánk… Bárcsak neked is olyan erős érzelmeid lennének, mint amik engem fűtenek… Bárcsak a többiek is elfogadnának minket… Bárcsak… Bárcsak melletted maradhatnék…
***
Elkéstek. Hát persze, hogy elkéstek. Egy óra heverészés és beszélgetés után vették csak észre, hogy mennyire elrepült az idő, s mivel Fogatlannak még gondjai voltak a járással, alig tudtak haladni visszafelé.
Mire elérték a falu határát, a fáklyát tartó, morcos képű Asztriddal találkoztak, aki láthatóan nagyon nem volt jó hangulatban.
- Mégis merre voltatok?! A fél falut mozgósítottam, hogy keressenek meg titeket! – kezdte a szőke viking, köszönés helyett, mikor már hallótávolságon belül voltak –Azt hittem már megint valami baleset történt vagy tudom is én! Fogatlan, mikor fogod fel, hogy az én-…
- Felelősséged alatt vagyok, tudom, tudom – forgatta a szemeit a fekete hajú.
- Nem, nem érted, nézz csak magadra! Meg se gyógyultál, de már órás túrákat tesztek az erdőben, elment az eszetek?! Na gyere, gyere hamar, mielőtt összeesel itt nekem vagy valami! Hablaty már így is karóba fog húzni azért, mert ennyi baj ért téged…
Asztrid nem tűrt több feleselést. Bekísérte Fogatlant a Hofferson házba, Viharral felsegítették a lépcsőn, ami még mindig komoly akadályt jelentett neki, aztán az éjfúria fiú már az ágyába is került. A vikinglány hamarosan becsukta az ablakot is, hiszen nagy vihart hozott feléjük az északi szél. Mire Asztrid a kandallót is begyújtotta, odakint már ömlött az eső, a jég, és minden egyéb kellemetlen csapadékfajta. A szél is komoly próbának tette ki az ablak duplán zárt ajtóit, s Asztrid azt is megerősítette, kiékelte.
Hamarosan csukódott az ajtó, s Fogatlan egyedül maradt a szobában. Jobbra tekintett, a kisasztalra, ahol még égett egy gyertya, s mellette ott hevert Hablaty füzete. Itt hagyta neki. A fekete hajú némi szenvedéssel felült, az ágy támlájának támasztotta a párnát, s nekidőlve az ölébe vette a füzetet. Minden lapot megnézett, s ugyan Hablaty sokszor akarta elmagyarázni neki a betűk lényegét, ő mégsem értette még. Az emberek hosszú időre megmaradó üzeneteket hagynak velük, eddig oké. A rajzoknak is ilyesmi lényegük lehet.
Elmosolyodott, mikor meglátta a róla készült alkotásokat. Hablaty tényleg egyre ügyesebb lett ebben, szinte még a saját pikkelyeit is látta a képmásokon. Tudta, hogy nem szabad hozzáérni, mert akkor elkenődik, Hablaty ezt is elmondta világosan.  Lapozott még párat, s csakhamar rálelt arra, ami neki is mondott valamit.
A lenyomatok. Hablaty és ő évekkel ezelőtt csinálták, mégis szépen megmaradt. Emlékezett rá, hogy tintába mártotta a mancsát, s úgy kellett neki a füzetre lépnie. Hablaty is megtette ugyanezt a tenyerével. Szép emlék volt, Fogatlan pedig lassan barátja tenyere nyomára csúsztatta a sajátját. Most az ő keze volt akkora, mint egykor Hablatyé. Milyen kicsi is egy ember… És milyen apró volt hozzá képest Hablaty… Másik keze a saját mancslenyomatára csúszott. Most aztán eluralkodott rajta a szomorúság. Mi van, ha soha többé nem lesz újra az a sárkány, aki volt? Hablaty vajon akkor is kitart majd mellette, vagy…
A gondolatai akaratlanul is rossz irányba terelődtek, hiába volt csodálatos a napja. Óvatosan lejjebb csúszott, leengedte a füzetet, s lehunyta a szemeit. Elképzelte, ahogy átváltozik, újra sárkány lesz… Szárnyai nőnek, kitárja őket… Testén fekete pikkelyek futnak végig… Percek múlva pillantott csak fel, s emelte meg kezeit. Semmi. Úgy tűnik, ez kicsit sem koncentrálásos módszerrel működik… hát akkor hogy? Mi a módja annak, hogy a régi legyen?
Nagyon lassan, de elnyomta az álom. Agya nem állt le, folyamatosan előjött egy gondolat, s nem is tudta, hol szakadt meg ez az egész, mikor elaludt. Egy biztos, hogy rémálomként folytatódott. Hablatyot látta egy csónakban, a tomboló égiháború közepén sodródni. A fiú arca olyan volt, mint egy halotté, teljesen sápadt, és elfogadóan várta a halált. Szemeivel követte őt, az árnyat az álomban, hörgött valamit, de nem értette. Az oldala vérzett, s a hatalmas víztömeg közepe hamarosan hullámsírt állított neki…
- Hablaty! – Fogatlan felugrott. Ülve lihegett, kiverte a veríték. Minden tagja remegett, a haját is csak nehezet tudta elsöpörni a szeméből. Ez egy álom volt, valami, ami nem létezik… Hablaty biztonságban van az apjával… Ő maga pedig még mindig itt van, még mindig a szobában. A gyertyából már alig maradt égnivaló, a kandallóban viszont még pattogott a tűz.
Megmozdult, meg akart fordulni, elfeledkezve a füzetről, ami még az ölében volt, de most a földön kötött ki.
- Nagyszerű… - morogta Fogatlan, s nehézkesen, de lehajolt érte, s visszatette az asztalra, aztán mikor elfújta volna a gyertyát, lépteket hallott.
Aztán már nem is csak lépteket, kopogást. Fogatlan nagy szemekkel nézett az ajtó felé, lassan fel is ült, de mikor a kopogó vagy egy percig nem kapott választ, benyitott.
Viharbogár aranyszőke fürtjei libbentek a szobába, földig érő hálóköntösét enyhén megemelte, ahogy fél lábbal belépett. Az ágyban ülő nem is lepődhetett volna meg jobban.
- Sz-szia, ne haragudj, hogy felébresztettelek… - kezdte Vihar, meglepően félős, remegő hangon. Fogatlan sosem látta még ilyennek.
- Nem, dehogy, nem ébresztettél fel, gyere csak… Valami… Valami baj van? – a sárkányfiú ösztönösen ráérzett a helyzetre, ugyanis Vihar bólogatott. Ő kinyújtotta felé a kezét, a lány pedig hamarosan már az ágya szélén ült, tenyerét az ő kezébe bújtatva.
- Tudod… Sárkányként én sose féltem, de most… rettegek... – többet nem is kellett mondania, ugyanis hatalmasat dörrent az ég, mire összerándult, s arca elé kapta kezeit. Fogatlan azonnal megértette, hogy az égzengéstől retteg. No meg a fa épület recsegésétől, a szél süvítésétől, a régi ház gerendáinak nyikorgásától…
Amióta a nemesi és eredeti Hofferson ház leégett és darabjaira hullott egy találat során, Asztridnak és családjának új otthonba kellett költöznie. Ez az ”új” egy faluszéli, magas, ám koros ház, aminek volt vagy két emelete, s a magassága miatt igencsak nyikorgott-csikorgott az erős szélben.
Viharbogár ettől rettegett.
- Sajnálom, nem aludtam egész éjjel a dörgés és a szél miatt, én… félek… Nem tudtam, kinek szóljak… - tette még hozzá a lány, a csuklóját tördelve.
Fogatlan szelíden megállította ezt a kényszeres mozdulatot, aztán támadt egy ötlete. Nem tudta meghatározni, hogy illendő e, most csak az ösztöneire hallgatott. Odébb csúszott.
- Gyere. Aludj velem, ha félsz, így talán nem fogsz.
- … Komolyan? Tényleg alhatok veled? – Viharbogár maga se tudta miért döbbent meg ennyire, minden esetre Fogatlan bólogatása után már ő is bebújt a takarók alá.
Az volt neki az igazi boldogság, mikor Fogatlan odabújt hozzá, s át is ölelte, magához húzta, s megnyugtató, lágy mozdulatokkal kezdte simogatni a tarkóját. Valahogy megérezte, hogy ezt imádni fogja. Vihar persze dorombolt volna, ha tudott volna. A fekete hajú pedig nem bírta megállni ezt mosolygás nélkül, ám miután átcsúsztatta a tarkója alatt az egyik karját, s magához ölelte, igencsak közel, ráadásul szemtől szeme kerültek egymással. Ujjaik ismét összefonódtak.
- Ne félj, Viharbogár. Én megvédelek mindentől, bármi áron.
A lány szemei csillogtak, újabb mosoly szökött az arcára. Még nem mert semmit kijelenteni, csupán lehunyta szemeit, s kicsivel jobban a karjai közé bújt. Félszegen átcsúsztatta kezét Fogatlan derekán, s néhány perc múlva békében és nyugalomban érkezett meg számára az álom. Az égiháború sem zavarta, Fogatlan szuszogása közelebb volt.
***
Hogyan mondjam el neki?
Hogy ő a legfontosabb része az életemnek. Hogy érte meghalnék. Tűzbe mennék emberként is. Feláldoznám magam a vikingek isteneinek. Hogy mondjam el? Ő az életem… Mindig is az volt, csak sose tudta. Én se tudtam.
Hogyan közöljem…
 Hogy… Hogy szeretem?
Viharbogár volt ébren előbb, s e gyötrő gondolatsor közepette cirógatta az alvó Fogatlan arcát.
Olyan békés…
Valóban az volt. Nagyon régóta nem aludt ilyen nyugodtan, nagyjából azóta, hogy Hablaty elment. Nem volt, ki megnyugtassa, megölelje. De most van. Viharbogár látta rajta a zaklatottságot, ezért hamar elkezdte megnyugtatni, némi simogatás formájában. Biztos rosszat álmodott…
- Viharbogár… - halk sóhajként tört fel belőle a lány neve. Lassan, de ébredezett, s menten megérezte az ő édeskés illatát, s puha tenyerét.
- Itt vagyok melletted.
Álmos pillantások, boldog mosoly, egy apró csók. Így kezdődött az éjfúria fiú reggele a puha párnák közt, Vihar mellett.
- Hogy aludtál? – kérdezte a lány, ahogy kisöpörte a fekete tincseket Fogatlan arcából.
- Nyugodtan – hazudott. Hazudott, de csak a kedvéért. Kicsit megint közelebb húzódtak egymáshoz, s lágyan összesimították ajkaikat. Úgy tűnt, ez most már rendszeres lesz.
Egy darabig még heverésztek, hangtalanul voltak boldogok egymás oldalán. Viharbogár aztán felkelt, ablakot nyitott, s most sem áradt be a napfény a felhőktől. Elhúzta a száját, mikor csak a szél érkezett.
- Gond van? – Fogatlan lassan felült, s látatlanban is tudta, hogy a siklólány arcán aggodalom ül.
- A szél észak felé kavarja a felhőket… Abba az irányba, amerre Hablatyék mentek.
- Tudom…
Eddig ez egy kimondatlan tény volt. Talán jó szelük lehetett, de az is előfordulhat, hogy elkapta őket az a förtelem, és egy ekkora hajó bizony bajban lehet, ha óriás hullámok dobálják. Eddig még senki sem merte emlegetni ezt, hiszen gondolni sem szabadott arra, hogy a főnöki hajót esetleg baj éri.
- Fogatlan… Figyelj, amióta Hablaty elment és te lesérültél… Nem érkezett hír felőlük… Egy rém sem jött az üzenettel…
Fogatlan ezt is jól tudta. Hogy Hablaty nem üzent, s nem adott semmiféle jelent arról, hová tart, vagy merre jár épp. Kezdett nagyon rossz előérzete lenni ezzel kapcsolatban.
- Nem tudom, mi történhetett, Viharbogár. Egy biztos, hogy Hablaty nem az, aki itt hagyna minket teljes tudatlanságban - magyarázta, miközben nehézkesen talpra állt, s ellépkedett ő is az ablakig, így már együtt bámulták a szürke fellegeket. -… Vagy elfelejtene elküldeni egy levelet… Az istenekre, legszívesebben most szárnyra kelnék, és utána repülnék. De… ez, mint tudjuk, sehogy se sikerülhet…
***
Asztrid minden szavukat hallotta. Nem tudta, hogy együtt aludtak vajon, vagy Viharbogár csak reggel ment át Fogatlanhoz, minden esetre ő csak szólni akart róla, hogy hamarosan kész a reggeli, ehelyett akaratlanul is kihallgatta ezt a párbeszédet.
Ha Fogatlan úgy érzi, valami nincs rendben, akkor valószínűleg úgy is van. Asztrid a saját érzéseire ez esetben nem mert hallgatni, hiszen túl elfogultnak érezte őket, ám ha az éjfúria sem érez különben, akkor tényleg lépnie kell valamit.
Csendesen otthagyta őket, leosont az emeltről, s a konyhába indult. Túl szokásossá vált, hogy minden nap rákérdez a rémpostára, s így indul el minden reggel, de neki… Tudnia kell, ha érkezett egy üzenet, azt is, ha nem…
- Anya, nem érkezett…
- Nem kicsim, még nem.
- Ezt… egy kicsit túl hamar rávágtad…
Eddig legalább megvolt a hitem, míg megkérdeztem… Asztrid kifejezéstelen arccal hagyta el a házat, s gondolta, ha már ez ügyben nem tud tenni semmit, legalább a sárkányaik helyzetén segítsen, ezért egyenesen Halvér otthona felé vette az irányt.
A nagydarab fiú egy kupac papír és könyv mögött ücsörgött, s akkor is egy méretes pergament tologatott az asztalon, mikor Asztrid belépett.
- Oh, szia Asztrid. Mi járatban? – emelte meg a fejét Halvér.
- Szia. Csak gondoltam megkérdezem, hogy áll a kutatás.
- Oh…
Csend. Túl hirtelen érkező fajta, ráadásul.
- Nem találtál semmit… igaz?
- Deee, de, de, de, csak… - hebegte Halvér, miközben gondosan összecsavarta a pergament, a többi közé dobta. Aztán az ujjait kezdte tördelgetni.
- Halvér, Thor szerelmére, a barátainkról van szó, bökd ki, bármi is az.
Asztrid nyugodt hangon mondta ezt is, de csak azért, mert nem volt ereje vitatkozni. Alig aludt az éjjel, szabályosan rosszul volt az aggódástól.
- Hát… Tudod Asztrid, rengeteg adatot átnéztem, már zsong a fejem tőlük. Viszont elég konkrét a helyzet, egyenlőre legalábbis úgy tűnik – kezdte a szőke fiú, miközben vendége karba tette kezeit. Hiába kínálta hellyel, az nem ült le, még mindig az ajtóban ácsorgott. -  Szóval… Ha végiggondoljuk a legendát, elég egyértelmű a dolog. Aki bűnt követ el, sárkánylétre lesz kárhoztatva, a jólelkű sárkányok viszont „ajándékból” emberalakot kapnak. Ez minden újholdkor esik meg, a következő néhány nap múlva lesz.
- És? – vonta meg a vállát Asztrid. Elég fáradt volt ahhoz, hogy ne értse.
- És akkor lehetőségük lenne visszaváltozni. De ahhoz… Ahhoz bűnt kell elkövetniük. Akkora bűnt, ami felér egy sárkánnyal, a legenda szerint.
Asztrid a csukott ajtónak támaszkodott. Már világos.
- Szóval ölniük kell…
- Pontosan…
Csak néztek egymásra percekig. Nincs más megoldás, legalábbis számukra nem elérhető. Csak tizenévesek, hogy is lehetne… Asztrid már Gothit is kifaggatta, ő sem tudott volna más megoldást…
 Így, kimondva már sokkal rosszabbul hangzott az egész.
- Ezt nem tudjuk Hablaty nélkül megoldani… - rázta a fejét a lány.
Halvér látta rajta, hogy szinte remeg, ezért próbálta terelni a szót, igencsak rossz irányba:
- Tényleg, róla mi hír?
- Semmi. Egy árva levél se érkezett. Én már írtam neki, de…
- De nem merted elküldeni, igaz?
Persze, hogy nem. Asztrid csak a fejét rázta, s mikor Halvér felé nyújtotta a tenyerét, tudta, hogy a levelet kéri. Meg sem lepte, hogy ennyire egyértelmű: mindenhová magával vitte. Most is ott volt nála, át is nyújtotta a fiúnak, aki odahívta Iggyt, s a lábára erősítve szélnek eresztette a kis rémet.
Asztrid biztos volt benne: ő nem tudta volna ezt megtenni.
***
Süvített a szél odakint. Dobálta, forgatta, döntögette a hajót, komoly próbának téve ki a vitorlát. A fedélzeten nyüzsögtek az emberek, köteleket erősítettek meg, vagy csomóztak újra, behúzták az evezőket, s figyelték az őket lassan körülölelő vihart. Nem elég gyorsak, még jó hátszéllel sem. A villámlás alá fognak kerülni hamarosan.
Hablaty Haddock az apró kabinjában rajzolt. Fogatlan portréját akarta befejezni, de nagyon úgy tűnt, hogy ezt hamarosan fel kell függesztenie, hiszen a széndarabok is jobbra-balra gurultak az asztalon. A feje fölött húzódó, vékony emeletes ágyról lelógó takaró pedig újra és újra megcirógatta a tarkóját.
Hablaty hamar megunta, hogy a hullámzás miatt egy egyenes vonalat sem tud húzni, ezért inkább eltette füzetét a táskájába, amit felcsapott a vállára, s egy lámpást leakasztva kilépett a kabinból. Újra és újra megbotlott a folyosón, alig tudott eljutni a fedélzeti lépcsőig.
Odakint erős szél fogadta, maga előtt szürke felhőket látott, viszont ha hátranézett, az árnyalat átment tintafeketébe. A lámpásnak a kezében már kellett a fénye, a felhők miatt sötétebb volt, mint kellett volna.
- Látom Thor rossz kedvében van – jegyezte meg félig viccelődve apjának, akihez odasétált a fedélzeten.
Pléhpofa morogva rázta meg a fejét, s ezzel bozontos szakállát.
- Én nem Thor haragja miatt aggódom, viharban már hajóztam korábban is – dörmögte.
- Hát, jelen esetben talán a köd az, ami még megzavarhat minket – tette hozzá a fia, szintén megtámaszkodva a hajó oldalánál.
- Úgy gondolod? Akkor vedd elő azt a szemizédet, és vess egy pillantást a hátunk mögé.
Hablaty először nyitotta a száját, hogy kijavítsa, miszerint az ő találmánya az egy messzelátó, de inkább nem kezdett vitába. Útját a tat felé vette, s maga mögött hallotta apja cammogó lépteit. Szeméhez emelte a messzelátót, s kémlelni kezdte a ködöt. Elsőre nem látott semmit, aztán mintha fel-feltűnt volna egy hajó orra. De csak szinte mint egy jelenés. Ott sem volt… vagy mégis?
- Most már elhiszed, hogy nem a vihar az egyetlen bajunk? – súgta neki Pléhpofa.
Hablaty egy darabig csak figyelte a ködöt, s végül szinte már szabad szemmel is látta, amit keresett.
- Tudunk bármit is erről a hajóról? – kérdezte végül.
- Az egyik emberünk szerint fekete a vitorlája. Viszont akár az, akár nem, egy biztos: napok óta a nyomunkban van, mindig látótávon kívül. És szerintem tudja, hogy tudunk róla.

- Igazad lehet apa. Azt hiszem, nem véletlenül volt rossz megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az összes rémposta, amit Hibbantra küldtem, nem ért oda…

8 megjegyzés:

  1. Woooow *.* Nagyon izgalmasan ért véget! Jaaaj, alig várom a folytatást!! *-* Már megint annyira kíváncsivá tettél! És most megint szétvet az ideg, mire folytathatom... Nagyon siess a kövivel! *-* Ja és: Stooormleeess!😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szegény Magdi, te idegösszeroppanásban fogsz meghalni, mint habi, ezt most elkönyvelem neked :'D
      Stormless minden mennyiségben <3 *-*

      Törlés
  2. huh. van valami fura ennek a résznek a hangulatában... Remélem az én cuki, pici sztoricskáim tetszettek neked :3 és azt is remélem hogy mindenki másnak is fognak...

    Dorana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hidd el, nagyon tetszettek! És ahogy most felnéztem, a többieknek is tetszett, a kommentekből ítélve :D

      Törlés
  3. Áhhh ez hihetetlen lett! A vége nagyon jó! :)
    Vajon kik azok? Mit akarnak?
    Stormless *-* Sok sok Stormless
    Imátam az egészet!
    Nagyon siess a kövivel!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett!
      A Stormless java még csak most jön :D

      Törlés
  4. WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
    Klednek végre volt annyi szabadideje, hogy képes legyen elolvasni az új részt, áldja Odint, hogy ma korábban ért haza XDDD
    Fúúú, Até....
    Reakcióim sorban - 1. Awwwwwww, de cukik..... 2. awwwwww, még cukibbak... 3. Awwwwwww, aggódnak Habiért.... 4. Mintha Até említette volna, hogy ebben a részben már lesz Habi... 5. HABIIIIIIIII!!!!!!!!!! 6. HABI!!!!!!!!!!!!! 7. HABI!!!!!!!!!!! 8. Habi rajzol *-* 9. Habi felmegy a fedélzetre *-* 10. Baj van... 11. IGEEEEEEEEN!!!!!! BAJ VAN, HABI TUTI MEGSÉRÜL, IGEEEEEEEEEEN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
    ÚJ FEJEZETET! MOST!!!!

    VálaszTörlés
  5. Húha. Ez aztán eszméletlen volt! Esküszöm írnod kell egy könyvet! :D Remélem a következő részekben nem túl nagy gondjuk, de ezt mindjárt meglátjuk! :D

    VálaszTörlés