3. fejezet - Álomháború

Jó estét mindenkinek!
Hoztam itt egy kis fejezetet,bár nem vagyok biztos benne, hogy nem vagyok mazochista az előző fejezet alatti 50 komment egyik témája ugyanis a woodoo gyártás és az átokírás volt szóval.... Na mindegy, talán nem öltök meg :3
/what a cliffhanger!/
Jó olvasást!

3. fejezet

Hol a sárkányom?!

- Te figyelj Kőfej, nem akarsz véletlenül TENNI valamit?!

Fafej csak ennyit tudott mondani, mikor szemtanúja lett az eseményeknek.

- Mégis mire gondolsz, menjek oda és szelídítsem meg?! Haver, összekevered Forrival, az a sárkány ott vízből van!!!

- Oké, de akkor te találod ki, hogy mit mondunk Asztridéknak, mert tuti, hogy megöl ha előállunk azzal a szöveggel, hogy "bocsi Asztrid, Hablatyot és Fogatlant felzabálta egy vízsárkány"  - fortyogott a bátyja türelmetlenül.

Kőfej erre morgott egy sort az orra alatt, s épp, mikor készült leszállni Böff nyergéből, megmozdult egy bokor mögöttük. Mindketten hátralestek, s egyedüli szerencséjük volt, hogy Asztrid érkezett, a másik kettővel és a sárkányokkal.

Fafej annyira megdöbbent ettől, hogy hirtelen zavarában csak ennyit mondott:

- Hablatyot és Fogatlant felzabálta egy vízsárkány.

Kőfej pedig állba bokszolta

- Te nyomi, ezt akkor kell mondani amikor már megtörtént!

Asztrid pedig hitetlenkedve hallgatta őket, mikor felnézve meglátta a jelenséget, a fülébe jutottak a  sikolyok. Az utóbbi persze nem érdekelte, s mint harcos, első dolga volt cselekedni. Megpaskolta Viharbogár hátát, aki nyomban tudta a feladatát, s a levegőbe emelkedve felkapta a civakodó ikrek közül azt, amelyiket a lánynak vélte, s már száguldottak is a tengerpart felé. A sikló nem sokra a kotkodáló tollastól engedte el Kőfejt, aki fejjel beleállt a homokba ugyan, de tudta a feladatát.

Vele ellentétben Asztrid egy szaltóval ugrott le Hablatyhoz közel, s nekifutásból rohant a fiú felé, így lendületből be tudta rántani egy szikla mögé a felkerekedő ár elől, Viharbogár maga pedig felkapta Fogatlant a szárnytövénél fogva, s némi erőlködés után ugyan, de fel tudott repülni vele, így a hullám alattuk ment át, s fél pillanat alatt elmosta az egész partot, még Takonypócék is vízben álltak az erdő szélén. Asztridot és Hablatyot senki nem látta.

Kőfej csont szárazon botorkált elő, Csirkével az ölében. Szinte hihetetlen módon, hiszen ő is elég közel volt az esethez, mégis, a partnak csak azon szakaszát érte a víz, ahol az éjfúria és lovasa tartózkodtak.

Viharbogár is letette Fogatlant a kis csapat mellett, bár ez annyira sietősre sikerült, hogy mindketten elestek. Jelen esetben ez most sem őket, sem a többieket nem érdekelte, hiszen még mindig Asztridékat keresték a tekintetükkel, ám mikor a víz visszahúzódott, a szikla, ami védelmet nyújtott nekik, most nem takart senkit.

- Hová lettek? - jött egy halk kérdés Halvértől. Senki sem válaszolt, s érezték, hogy elszorul a torkuk. Mi van, ha a víz behúzta őket is? Mi van, ha olyan mélyre sodorta őket, hogy már nem tudtak kiúszni?...

Fogatlan bánatosan nyüszített, s hirtelen rohanni kezdett a vízpart felé. Most nem volt semmilyen hang, semmi, ami elterelte volna a figyelmét. A lovasa, egyedül ő járt a fejében. Nem érezte a szagát, csak a sós vízpárát a levegőben.

- Hablaty! Asztrid! - kezdte Takonypóc az óbégatást, hátha kapnak választ, s lassan mind a part felé indultak.

A szikla mögül pedig áratlanul és egészen hihetetlen módon előbotorkált a két emlegetett. Csöpögött róluk a víz, s egymás vállába kapaszkodtak, de úgy tűnt, nincsen semmi bajuk.

- Sose... becsülj alá.. egy Hoffersont! - Asztridnak ez volt az első mondata, s dicsőségesen kihúzta magát, ezzel elengedve Hablatyot, aki hanyatt esett a saras homokba.

Fogatlan kaparta össze őt is, s miután megvoltak az érzelmes ölelkezések, elhangzott a már várva várt mondat:

- Srácok, nekem ebből elegem van, menjünk haza.

***

Egész úton csendben voltak. A csapat fele azért, mert még mindig nem dolgozta fel azt a rengeteg furcsaságot, a másik fele meg azért, mert tudták, hogy ez várja ott őket, azt viszont nem, hogy tényleg be is következik. Így hát senki sem szólt, s az út csendben telt.

Hazatérve szerencsére senkinek sem kellett magyarázkodniuk, hiszen már az egész falu rég húzta a sárkánybőrt. A lovasok hazaosontak sárkányaikkal, Hablaty és Fogatlan is zaj nélkül fellopakodtak a  szobájukba. A fiú módszeresen becsukta az állatbőrökkel hangszigetelt ajtaját  (Pléhpofa horkolása még mindig egy vajúdó bálna hangjára emlékezetett), aztán levette a mellvértet,  vállvédőket, majd kipakolta a nyeregtáskát is. Ezek után indult csak Fogatlanhoz, hogy lehámozza róla a nyerget éjszakára, de a sárkány valamiért mindig elhúzódott.

- Ugyan már pajti, tudod, hogy a nyeregben nem fogsz tudni aludni és megint felkeltesz majd egy óra múlva mint a múltkor is tetted. Engedd, hogy levegyem.

Némi veszekedés és hiszti után sikerült megszabadítania Fogatlant a nyeregtől és a  farokszárnytól, amit gondosan összehajtogatva barátja fekhelye mellé tett, majd egy nyújtózással visszament a saját ágyához, s lefeküdt, miután elfúja a gyertyát. Aludni viszont nem tudott, hiszen Fogatlan elkezdett fel s alá masírozni a szobában, s a lépteit nem lehetett nem észrevenni. Hablaty egy ideig tűrt, tűrt, tűrt, remélte, hogy megunja, hogy mindjárt lefekszik, de nem. Nagyon kimerült volt a nap eseményei miatt, így egy mordulással a másik oldalára fordult.

- Fogatlan feküdj le kérlek, nagyon hangos vagy, aludni szeretnék...

Sárkánya erre szánakozva nyüszített, majd lehajtott fejjel a helyére mászott, ahol összegömbölyödött. Még parázságyat sem csinált magának, annyira nyűglődött és forgolódott. Nem tudta elmondani lovasának, hogy fájt a feje, s úgy érezte, mintha égnének a pikkelyei, minden egyes kicsi darab.  Volt valami abban a vízben, ő szólt, ő tudta, de csak azért is sikerült mindenkit megfürdetni benne, hála az ikreknek... Fáj, még mindig fáj, hasogat a feje... Azok az arcok a vízben... mind őt nézték, nyúltak utána... Viharbogár és Bütyök is biztos látták őket... Az alakokat a vízben... Fájdalom, még mindig. Aztán mint akit fejbe vágtak.

***

A reggel nem épp átlagosan indult. Sőt, hova tovább: ennél furcsább nem is lehetett volna, bár ez elsőre nem látszott.

Fogatlan ébredt előbb, mint ahogy általában. Kinyújtózott, nagyot ásított. Kicsit ugyan furán érezte magát, de legalább a fejfájása megszűnt. Apropó, a pikkelyei forrósága is. Sőt... fázott. Egy sárkány tud fázni? Hát mi történik itt? A legjobb lesz, ha szól Hablatynak, hátha ő kitalál majd erre valamit. Elmászott a fiú ágyáig, s orrával bökdösni kezdte a karját. Kicsit ugyan furcsán látott, de ez egy újabb okot adott neki arra, hogy felkeltse. Viszont hiába bökdöste, Hablaty nem volt hajlandó felébredni. Pedig ez mindig beválik!

Hát, akkor jön a második nevezetű módszer.

Hablaty a szemöldökét ráncolta, mikor valami nedveset érzett az arcán. Mi a... Nyál?

- Fogatlan! Hablaty ellökte magától barátja fejét, így az egészen meglepő módon koppant a földön. Milyen fura... hogy tudná ő fellökni Fogatlant? Hamar felült, s felé pillantott, hátha megütötte magát, ám ami a szeme elé tárult, kicsit sem az volt, amire számított. Hablaty döbbenetében felkiáltott, odébb csúszott az ágyról, s a takaróba gabalyodva le is borult róla a másik oldalt. Nagy nehezen feltornázta magát annyira, hogy kileshessen az ágy mögül, s Fogatlan is ugyan ezt a pillanatot választotta, hogy átnézzen Hablaty fekvőhelye fölött, így megint összetalálkozott a tekintetük, s abból újra sikítás lett, mindkét fél részéről. - Ki a fene vagy te?! Mi történt?! Mi ez az egész?!

- Én vagyok Hablaty, Fogatlan!

Nos, ez volt az, ami kiverte Hablatynál a biztosítékot. Nem csak nála, ez tény, de első sorban nála. Ugyanis a sárkánya helyett egy nagyon fehér bőrű, fekete hosszú hajjal megáldott, korabeli fiú nézett rá, némi fekete pikkellyel a homlokán, a vállain és a karjain. És persze ott voltak a világító zöld szemek. Hablaty tudat alatt érezte, hogy ő az, de valahogy nem tudta felfogni. Mi a fene ez az egész? Mi történt vele? Miért ilyen? Hogyan lehetséges ez? Gondolatmenetét Fogatlan törte meg újra.

- Ez ijesztő, minden gondolatomat hangosan hallom, nagyon idegesítő! Miért hallom ezt?! MINDEN GODOLATOT HANGOSAN HALLOK!

- Cssss! Azért mert nagyon hangosan kiabálsz! - ugrott oda hozzá Hablaty s befogta a száját, bár Fogatlan még ekkor is ismételgette a korábbi mondatokat, most már tompított hangon. - Csss, nagyon kérlek hallgass el, csss! Nyugalom, nyugodj meg, bármi is ez, itt vagyok, megoldjuk, nyugi, Fogatlan, csss...

A nyugtatás bevált, hiszen Fogatlan vett néhány nagy levegőt, elcsendesedett, de helyette szemeibe beköltözött a félelem. Ekkor látta csak meg karjait, s tapogatta ki az arcát. Semmit sem értett, s egyre jobban félt. Hablaty pedig, tekintettel arra, hogy megváltozott barátján semmilyen ruhadarab nem volt, azonnal  ráterítette és körbecsavarta rajta takaróját. Ezek után aggodalmaskodó tekintettel magához ölelte, s úgy érezte, ennél furcsább nem is lehetne a helyzet, mégis neki most egy feladata van: megnyugtatni a legjobb barátját.

- Hallom a gondolataimat...

- Ezek nem a gondolataid pajti, ez a hangod. A beszédhangod...

- A micsodám? Várjunk... te érted amit gondolok?

- "Mondasz", és igen, mivel most az emberek nyelvét használva beszélsz. Ezek nem a gondolataid. - magyarázott szelíd hangon Hablaty, s el sem eresztette.

Fogatlannak össze kellett szednie magát, mielőtt újra a kezeire nézett.

- Mi... Mi történt velem, Hablaty? Hol vannak a mancsaim? A szárnyaim? Az a maradék farokszrányam? Mi ez az egész?

- Nem tudom, Fogatlan, de ki fogom deríteni. Maradj itt egy kicsit - s ezzel Hablaty odasietett az asztalához, egy cetlire gyors levelet firkantott, aztán ezt még megtette négyszer, s mind  négy kis levelet átkötötte egy bőrszalaggal, majd füttyentett egyet, s az ablakon berepülő rettenetes rém,  Üzenőszél mancsához erősítette őket, súgott neki valamit, majd szélnek eresztette. Ezek után máris a szekrényéhez szaladt. - Gyere pajti, kerítünk neked valami ruhát, és utána elmegyünk az arénába. Odahívtam a csapatot, biztos találunk erre megoldást. Én mérget vennék rá, hogy ennek az egésznek köze van a szigethez, és ha így van... nem pajti, nem így kell, várj.

Hablaty látta, hogy barátja sehogy sem akar két lábon elindulni felé, ezért megfogta a karjait (már csak gondolni is furcsa volt erre) és felsegítette, így kísérte el a szekrényig, ahol ráaggatott néhány ruhát (egy zöld pulcsit, egy egyszerű nadrágot, egy régi csizmát, aminek megtartotta a bal párját is, illetve egy övet), amit ő nagyon rosszul tűrt.

- Kérlek Fogatlan, próbáld meg ezt elviselni, nagyon kérlek - ismételgette Hablaty, s mikor végre valahára végeztek, felnézett rá, a szemeibe. Alig hitte el, hogy Ő az. De, Ő volt, határozottan. Ott volt a szemeiben a szelídség, a jóság, amiket mindig csodált benne. Muszáj lesz intézkednie, ha még vissza akarja kapni őt, mert biztos, hogy egyikük sem akarja, hogy így maradjon. -  Gyere, menjünk.

Hablaty előre ment a lépcsőn, körbepillantott a földszinten, hátha szembetalálkozik az apjával, ami szerencsére nem történt meg, majd visszaszaladt, s levezette Fogatlant, aki nagyon nem tudott megbékélni a tudattal, hogy csak két lába van, és a karjaira nem támaszkodhat. Barátja pedig a hátsó ajtóig vezette, ahol észrevétlenül el tudták hagyni a házat, sőt, a falut is.

Hablaty egy titkos útra vezette, , amivel ugyan meg kellett kerülniük a hegyet, de ez nem zavarta. Ne tudhat senki sem erről, hiszen a vikingek babonásak, ha kiderül, hogy azon a szigeten összeszedtek valamiféle átkot, a végén még kipakolják a  barátját a szigetről.

 Fogatlan aránylag hamar ráérzett a járás művészetére, bár néha még megbotlott, olyankor Hablaty segített neki visszanyerni az egyensúlyát.

- Miért erre megyünk? - érkezett az első kérés a fekete hajú sárkányfiútól.

- Mert nem vághatunk át a falun. Furcsállnák, hogy nélküled mászkálok.

- De hiszen veled megyek.

- Iiiiigen de... Ők ezt nem tudják, hogy most is te vagy.

- Oh... tényleg... Hablaty, fura ez a  hang dolog

Barátja elmosolyodott. Még mindig nem értette ezt az egészet, viszont aranyosnak találta,a hogy Fogatlan a hangját próbálgatja és magyaráz. Kíváncsi volt, rákérdezett dolgokra és ez... valamiért jó volt. örült, hogy  magyarázhat neki, hogy felelhet a kérdéseire s végre beszélhet vele. Nem is olyan rossz ez az egész.

***

Fél óra alatt értek át az arénába, átvágva egy kisebb erdei szakaszon is, de még senki nem volt sehol. Hablaty az egyik karámba kísérte barátját, s megkérte, hogy maradjon ott, mert a srácok kicsit kiakadnának, ha elsőre meglátnák így.

Meg is lepődött, mikor a csapat negyed óra után ért csak oda, s szinte mind sápadtak és gondterheltek voltak. Valami nem stimmelt. A sárkányok sehol. Aztán az ötfős sárkánylovas csapat mögött beért egy szintén annyi kamaszból álló bagázs, a szivárvány mind az összes színében.

- Oh egek... - sóhajtotta az iskolavezető. Hát igaza lett.

Asztrid volt az első, aki előre lépett.

- Öhm... Hablaty, figyelj, van itt egy kis baj ami...

- Ne is folytasd Asztrid, kitalálom: ők a  sárkányok, ugye? - mutatott a megszeppent, másodiknak érkezett csapatra.

A Hofferson lány csak bólogatott, majd hozzátette.

- Honnan tudtad?

Hablaty itt egy laza mozdulattal kinyitotta a karámot, ahonnan Fogatlan lépett a fénybe, Asztrid pedig meghökkenve hátrált egy lépést.

- Hát innen. Velünk is ez történt.

Az összes sárkánylovas összenézett, majd tanácstalan fejingatás közepette, s Hablaty kérésének eleget téve mind leültek, néhányan a földre, de az ikrek például a ládákra, Takonypóc egy hordóra. A sárkánylányok és fiúk pedig szótlanul odagyűltek melléjük, s szintén kicsit szétszóródva leültek.

- Figyeljetek srácok - kezdte Hablaty, aki felkelt, hogy lásson mindenkit. - Ez most egy olyan dolog, amire szerintem egyikünk sem számított, de véleményem szerint köze van a szigetnek hozzá. Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt, amiket még most sem értek, és... Nincs rájuk magyarázat, ahogy erre sincs. Minden esetre...

- Hablaty, várj - egészen meglepő volt, hogy pont Takonypóc szakította félbe. Tudta, hogy ez most nem játék, és ha még az életben sárkánylovasoknak akarják nevezni magukat, akkor kénytelen lesz beszámolni az igazságról. - az a helyzet, hogy... nos... az a mese a sárkányról... hazugság volt.

- Hogy tudtam! - mordult fel Asztrid, aki fel is pattant Viharbogár mellől, s felkapta a szekercéjét, de Hablaty leintette, mielőtt bárkibe is beleállíthatta volna a fegyvert.

- Szóval... Bélhangos teljesen másról mesélt és mi meg nem vettük komolyan, az a sárkány csak kitaláció volt, mert valami ijesztő helyre akartunk menni, de csak úgy nem tudtuk volna elrángatni az egész csapatot, ezért kitaláltunk valami mást...

A következő tíz percben pedig az ikrekkel közösen elmesélték az igazi történetet amit Bélhangostól hallottak. Hablaty már a monológ kezdetén ráncolta a szemöldökét, s karba vágta kezeit.

- Az istenekre, miért nem gondolkoztok?! Hogy tehettetek ekkora ostobaságot?! - a leszidást viszont befejezte egy nagy levegővétellel - Mi állt még a történetben?

- Nem tudjuk, mindenki elment addigra, mi is - vonta meg a vállait Fafej.

- Akkor nyomás és hívjátok ide Bélhangost, tudnunk kell mi volt a történet vége! - parancsolt rájuk Hablaty, s az aréna kapuja felé mutatott, mire a három bajkeverő kelletlenül kullogni kezdett arrafelé.

***

Amíg a kovács érkezésére vártak, a hosszú, hullámos szőke hajjal megáldott Viharbogár odahúzódott Fogatlan mellé.

- Szia.

- Szia - suttogta maga elé bámulva Fogatlan, s felhúzta a térdeit. Szörnyen kényelmetlenül érezte magát így, de nem ette szóvá. Remélte, hogy Bélhangos majd tudni fogja, miként változzanak vissza.

Viharbogár viszont nem látta ilyen borúsnak a helyzetet. neki persze sokkal könnyebb volt a két lábon járás, s örült, hogy Asztriddal is el tudtak beszélgetni.

- Minden rendben?

- Hát... - most erre mit mondjon? Bántja, hogy már nem a régi, Hiányolja a nyerget a hátáról? A reggeli repülést Hablattyal? - Igen, minden. Csak...

- Furcsa, tudom. Nekem is, mindnyájunknak. A kovács biztos tudni fogja, mi legyen.

Mindenki ezt a mondatot hajtogatta körülöttük, s amikor messziről feltűnt a négyes, Hablaty megint mindenkit (legalábbis a sárkányokat) beterelt egy rejtett helye. Jobb előbb elmondatni a történetet és utána megmutatni a problémát.

- Na mi a helyzet fiúk lányok? És merre vannak azok a hűséges tűzokádók?

Közelebb mint hinnéd. De ez a mondat nem hangzott el.

- Bélhangos, szeretnénk kérni tőled valamit - kezdte Hablaty, majd leült - elmondanád annak a  történetnek a másik felét, amit a parádé napján meséltél?

A kovács egy darabig gondolkozott, de hamar rájött, mit is mesélt akkor, s rá se kérdezett, hogy Hablaty honnan hallott róla, rögtön belekezdett, pont ott, ahol abbahagyta akkor.

- Nos, tudjátok a rohadtlelkűek sárkánnyá válása sem örök ám. Az olyanokat, akiket jó lélekkel, de épp sárkánytesttel áldott meg a sors, ott jutalomból emberi testet kapnak. De persze ez csak egy képletes szöveg, mivel tudjuk, hogy nem lehet elosztani a világot jókra és gonoszokra a népek alapján.

- Hát, mégsem akkora hülyeség, mint kiderült - érkezett a főnök fiától a fejingatás.

Bélhangos felnézett rá.

- Ezt hogy érted?

- Mi jártunk ott, Bélhangos. Újholdkor, ahogy a történet is szól, hála ennek a három ürüfejűnek - mutatott végig a bűnösökön.

- No és?

Hablaty nem bírta ki, hogy ne tomboljon, helyette inkább ellökte a paravánt, így a kis "sárkánycsapat" is megmutatkozott. Látszott rajtuk, hogy valójában kik ők, hogy nem csak egy összeverbuvált tini csapat. Ők a hibbanti öt sárkány, a lovasok sárkányai.

- Hát... - kezdte Bélhangos, miután felocsúdott az első döbbenetből - ezek szerint nagyobb a baj, mint ahogy azt a srácok állították.