4. fejezet - Álomháború

Sziasztok!
Huh, ez egy igencsak nehezen megszületett fejezet, mármint marha nehéz úgy írni, hogy van egy hiperaktív unokahúgod aki ráadásul lenyúlja a laptopod. Ezért csúszott ennyit ez a rész, és most meg is ijedtem, hogy nagyon megcsúsztam vele. na jó, nem panaszkodok, olvassatok, olvassatok és öntsétek ki oda le a véleményeket! :)

4. fejezet

Más hétköznapok

Sosem volt egyszerű az élet Hibbanton. A sárkánylovasok viszont el sem tudtak képzelni ennél nagyobb problémát. A legrosszabb az volt, hogy nem született megoldás. Semmi, egy sejtetés se, egy fél szó sem arról, hogy mit tegyenek most.

Csupán annyit tudtak megbeszélni, hogy ki miként és mikor jött rá, hogy a sárkánya emberré változott, ami, meg kell mondani, érdekes helyzeteket idézett elő.

Asztridot hasonlóan érte a reggel, mint Hablatyot, az ikrek azt hitték, hogy Böfföt és Töfföt elkapták a sárkányvadászok és helyükre küldtek két, zöldhajú ikersrácot, hogy megzavarják a lovasokat. Takonypóc először nem tudta megértetni Kampóval a történeteket, s alig tudta megakadályozni, hogy az égővörös hajú, magas, erős testalkatú illető "felszálljon" a házuk emeleti ablakából. Halvér és Bütyök esetéről pedig ne is beszéljünk.

***

Hablaty és Fogatlan hazafelé baktattak, természetesen megint az erdei úton. Fél napig faggatták Bélhangost, hogy miként lehetne segíteni az enyhén pikkelyes tinédzser csapaton, hogy újra visszanyerjék eredeti formájukat. Bár a kovács kiszedte belőlük, hogy mégis miként sikerült mindezt összehozni, továbbra sem talált rá megoldást Viszont Hablaty a lelkére kötötte, hogy ne híresztelje el senkinek (főleg ne az apjának) ezt az egészet, mert komoly baj lehet belőle.

- De ha nem mondhatja el senkinek, ki fog segíteni rajtunk? - tette fel a kérdést sokadjára Fogatlan, mert még egyszer sem kapott rá konkrét választ. Hablaty mindig félreterelte a szót, hiszen nem akarta azzal megijeszteni, hogy bizony-bizony fogalma sincsen. Szerencséjére barátja végtelenül türelmes volt... legalábbis még.

- Hát... Halvér már bújja a könyveket, és ha ez a legenda benne van, a visszafordítása is, biztos vagyok benne...

Kicsit sem volt határozott a válasz, Fogatlan ezt meg is jegyezte:

- Fogalmad sincsen, igaz?

Megálltak. A kérdés is megállt a levegőben. Hablaty ránézett, érezte, hogy olvas a gondolataiban, látja az elméjét, érzi a hatását, a súlyát ennek az egésznek.

- Nem, nincsen. De nem adom fel.

***

A hazatérés sem sikerült úgy, mint tervezték. A hátsó ajtó zárva volt, elölről nem mehettek, így Hablaty az ablakot választotta, mint utolsó útvonal a szobába. Ám hiába, vagy tizenkétszer nekilendült, de minden egyes alkalommal visszacsúszott a cserepeken, akárhogy próbálta. Ez nagyon nem akart sikerülni. Fogatlan - miután kinevette magát rajta, természetesen - bakot tartott neki, amint Hablaty megmutatta, hogy kell, s fellökte barátját a párkányig.

- És te? - nevetett Hablaty, mikor már félig bent volt.

Fogatlan válaszul csak a fejét ingatta, majd hátrált néhány métert. Nekifutásból persze ő a macskák ügyességével és gyorsaságával fent volt, s már az ablakpárkányon egyensúlyozott, mielőtt beugrott.

Viszont volt itt egy kis probléma. Hablatyot ugyan nem, de őt észrevette Pléhpofa a hazafelé vezető ösvényről. Első gondolata volt, hogy valaki - egy számára teljesen ismeretlen személy - épp most tört be Hablaty szobájába. A fiát féltve rohanni kezdett a ház felé, berontott az ajtón, az majdnem ki is szakadt. A főnök egy földrengés erejével dübögött fel az emeletre, szekercét rántva, s a szobába vágódás lendületével már ketté is akarta csapni az "idegen" fejét. Fogatlan átesett egy széken, a földön érkezett, s rémülten kapta karjait az arca elé, míg Hablaty be nem ugrott elé.

- Apa, ne!!! - a főnök először nem értette.

- Hablaty, elment az eszed?! Állj odébb! - ám mielőtt arrébb taszajthatta volna fiát, az elkapta a szekerce nyelét. Rájött, hogy feleslegesen mentegetőzne vagy hazudozna, egyszerűen a helyzet tette szükségessé, hogy most azonnal beszámoljon a történtekről.

- Apa, ne bántsd, ő Fogatlan!

Pillanatnyi csend. Pléhpofa zavarodottan rázta a fejét, leeresztette a szekercét. Pontosabban először Hablatyra nézett úgy, mint akinek nincs ki a négy kereke.

- Miket beszélsz, Hablaty? Fogatlan egy sárkány, egy éjfúria, ő meg egy ember!

- Higgy nekem apa, ő Fogatlan, csak... más... Nézd, nézz ide, megmutatom! - s ezzel felsegítette rémült barátját, s apja elé tárta az igazságot, azzal, hogy megmutatta Fogatlan pikkelyeit, s közben elmagyarázta a történteket, de csak dióhéjban. - Apa... csak... csak nézz a szemébe, és láthatod, ő az...

A főnök nagyon nehezen tudott a zöld szemekbe nézni. De mikor végre megtette, láthatta az ártatlanságot, a zaklatottságot, a félelmet... a félelmet az ismeretlentől...

Hablaty hamar vázolta azt is - megragadva a kínos csend megtörésének lehetőségét -, hogy Bélhangos már dolgozik az ügyön, ahogy ők is. Apja figyelmesen hallgatta, s közben néhány kérdésre meg is találta a választ, s hamar közölte is fiával:

- Nem kell rejtegetnünk őket, Hablaty. A titkolózás csak nehézség, és baj is lehet belőle, úgyhogy a legjobb, ha felvázoljuk a szigetnek, mi a helyzet. Meg fognak békélni vele, hidd el. Sőt, talán még segíthetnek is.

- Azt kötve hiszem... - ingatta a fejét hitetlenkedve, de beletörődéssel Hablaty.

- Ugyan már Hablaty, bízz meg öreg apádban - csapkodta vállon kacagva Pléhpofa (ezzel kis híján megszabadítva Hablatyot a lapockájától). - De most úgy hiszem, mind fáradtak vagyunk. Menjünk pihenni egyet, és holnap reggel megbeszéljük ezt, rendben?

Először sóhajt kapott válaszul mindkét fiútól, majd Hablaty motyogós "rendben"-je is megérkezett.

Mivel a kőlap egy embernek nem volt a legkényelmesebb, Hablaty megágyazott magának az ágy mellett, azt pedig átengedte Fogatlannak, aki valahogy mindig hasra feküdt, vagy összegömbölyödött, de egy órát biztos forgolódott, mire sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Hiába, ez egy emberi póz, egy emberi ágyon, takarókkal, párnákkal, amik igazából kényelmesek voltak, csak...

Ez így nem ő. Nem Fogatlan, az éjfúria, hanem Fogatlan, a jelentéktelen kicsi ember...

Reggelre teljesen más pózban feküdt, mint ahogy elaludt. Nyilván álmodott bőven, s keze-lába lelógott az ágy széléről, szinte keresztben feküdt, s így azzal a kellemetlen aprósággal ébresztette Hablatyot, hogy egy ügyetlen fordulattal ráesett, s az oldalába könyökölt.

Hablatynak nem ez volt a legnagyobb baja, hiszen Fogatlan térde is nagyon, de nagyon rosszul - mi tagadás, a lehető legrosszabbul - érkezett s neki még kiáltani sem maradt ideje a kegyetlen fájdalomtól, amitől a hangja is valamivel vékonyabb lett.

- Oh istenek, nagyon sajnálom! - Fogatlan azonnal lepattant róla, s ülő helyzetbe segítette. Szörnyen rosszul érezte magát, hogy Hablaty csillagokat lát miatta. A másik csak integetett, hogy semmi gond, miközben felhúzta a térdeit, s dülöngélni kezdett előre-hátra, hátha javít a helyzetén. - hozok jeget...

- NE!

***

A reggeli alatt alig beszéltek. Fogatlan végignyavajogta az a húsz percet, hiszen először semmiféleképpen nem akarta megkóstolni a zabkását.

- De nincs benne hal - panaszolta a fekete hajú, már nagyon sokadjára.

- Attól még ehető, Fogatlan. Reggelire nem eszünk halat - okította barátját Hablaty. Nagyon nagy türelme volt, a reggeli kis baleset után is.

Igazából meglátta a jót és a rosszat is a helyzetükben. Szörnyen érezte magát, hogy kimaradnak a repülések, ami minden reggeli előtt szinte elhalaszthatatlanok voltak, viszont Fogatlan ezt nem tette szóvá. Látszott rajta, hogy kitekinget az ablakon, s ott ült a szemében, hogy szívesen kitárná szárnyait, amik most nem léteztek. Viszont itt a másik tulajdonság, amit Hablaty szeretett: Fogatlan beszélt hozzá. Már nem csak hallgatóság volt (persze, sokszor beleszólt a döntésekbe korábban is a sajátos módján) most viszont már meg tudta fogalmazni, mit szeretett volna. Bár nem volt valami bőbeszédű, Hablatynak az a néhány szava is kincs volt.

Fogatlan volt az egyetlen, aki nem úgy állt a dolgokhoz, mint a többi sárkány. Mindig is különc volt, ebben a témában is. Láthatóan Viharbogár, Bütyök és a másik három nagyon élvezték ezt az újfajta életet. A siklólány hosszú órákig elcsacsogott Asztriddal, Bütyök azt tette, amit eddig is: szaladt Halvér után. Kampónak egészen új csínytevések jutottak, amiket örömmel ki is használt, míg Böff és Töff annyira messze mentek egymástól, a mennyire csak tudtak, csupán a poén kedvéért.

- Jól vagy pajti? - Hablaty zökkentette vissza a mélázásából a reggelije mellé, amihez nagyon nem akart hozzányúlni.

- Hát... izé... - tudta, hogy a motyogás nem megoldás, így inkább letette az amúgy is rosszul fogott kanalat, s hozzákezdett a mondandójához. - Tudod... Nagyon jó, hogy beszélhetünk meg minden, de... Hiányzik a repülés, a szárnyaim, minden... Ez nem én vagyok, Hablaty, nem tudom megszokni, hogy széken kell ülnöm, hogy, beszélnem kell hozzád, mert máshogy nem megy a magyarázás, meg... Meg minden... - s ezzel fejét az asztalon elfektetett karjára hajtotta, ahonnan előtte eltolta a tányért. Hozzá se nyúlt a reggelihez, ezt Pléhpofa is láthatta. Tekintete fiára esett, aki szinte könyörgött a segítségért. Most egy szülői szó kellett, hiszen ha a kamasz nem találja magát a világban, akkor mutatni kell neki pár lehetséges utat, s hagyni, hogy válasszon közülük.

Pléhpofa szíve menten meglágyult, s leült ő is a fiúk mellé, majd lapátméretű tenyerét Fogatlan vékonyka vállára csúsztatta - ebből a szempontból nagyon is hasonlítottak Hablattyal. A főnök belekezdett a monológba:

- Figyelj csak egy kicsit Fogatlan. Amikor én fiatal voltam - itt Hablaty fékezés nélkül megfejelte az asztalt, barátja pedig felnézett a családfőre -, nos, nem voltam épp hozzátok hasonló, de megvoltak a magunk gondjai akkor is. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy ne azon sopánkodj, ami már megtörtént. Sok rossz történt már, a legerősebb példa  a farokszárnyad. Mindenki azt gondolta, többet nem repülsz. És te mit csináltál?

Habozás. A válasz nem érkezett azonnal, a szavak érlelődtek a zöld szemek mögött.

- Repültem.

- Repültél bizony. De még hogy. És hogyan volt lehetséges ez? - bólogatta a főnök, tudva, hogy ezzel is lelkesíti. Elérte a célját. Fogatlan elmosolyodott.

- Hablattyal. A segítségeddel - nézett legjobb barátjára, aki boldogan visszamosolygott rá.

Pléhpofa folytatta:

- Igen, és ha ez sikerült, már bármi sikerülhet, fiúk. Mert ti mindig is összetartottatok, ha most is ezt teszitek, semmi sem lehetetlen.

***

Hogy mi a következő lépés azok után, hogy az egész falu értesült erről az egészről? Várni. Várni, míg Halvér vagy Bélhangos elő nem rukkol egy válasszal, egy ötlettel, egy feltevéssel. Bármivel. Várni nehéz, tehetetlenül nézni a barátunkat, ahogy egy olyan világba kényszerül, amiben nem érzi jól magát.

Fogatlan, Viharbogár és Bütyök a Hofferson ház előtti lépcsőn ültek, s figyelték, ahogy Böff, Töff és Kampó egymás agyára mennek.

- Megmondtam nektek, nem vagyunk haverok és nem vagyok kíváncsi, mivel ütitek el az időt az ikrekkel - morogta a vörös hajú. Töff ekkor megint akart tenni egy megjegyzést Kampóra, de kuncogásba fulladt a mondata.

Bütyök felsóhajtott, s előre hajolva a térdeire támasztotta a könyökét. Unta már a várakozást, hiszen azért ültek ott, egy kupacban.

- Szerintetek mennyi idő mire visszaérnek a lovasaink?

Válasz helyett csak egy újabb kérdés érkezett, most Böfftől:

- Egyáltalán hová mentek?

- Kalmár Johann hajója egy órája futott be a kikötőbe. A lovasaink azért mentek le, hogy ruhákat vásároljanak nekünk, mert végül is az ő gönceikben nem járhatunk, Hablaty szerint legalábbis - Fogatlan válaszolt mindkét kérdésre.

Kampó erre felnevetett.

- Igen, neked a legkínosabb, hiszen Hablaty magasabb nálad!

Fogatlan a szemöldökét ráncolta.

- Na és? Mi van abban, ha magasabb nálam?

- Muszáj ezen vitázni? Örüljünk, hogy kitartanak mellettünk és igyekeznek élvezhetőbbé tenni az új hétköznapjainkat - szólt közbe a homlokát fogva Viharbogár. Ő és Fogatlan meglepő módon az első perctől foga kerülték egymás pillantását.

- Új hétköznapok, Viharbogár? - folytatta a kötözködést Kampó - én nem kértem új hétköznapokat, nem kértem emberi hangot és szavakat, sőt, nem akartam, hogy olyan földhöz ragadt legyek mint ő! - mutatott Fogatlanra, aki erre egy szempillantás alatt talpra ugrott.

- Földhöz ragadt? Földhöz ragadt?! Adok én neked olyan földhöz ragadtat, hogy...!

- Pajti! - Hablaty hangja szakította meg az elfajuló vitát, Kampó és Fogatlan között teremve. Épp időben tétek vissza a lovasok. - Mégis mi ez az egész? Húsz percre hagytunk magatokra titeket, és már megy az acsarkodás?

- Őt kérdezd - tolta hátrébb Hablatyot legjobb barátja - mert valaki nem tudja visszafogni a megjegyzéseit, nekem pedig van egy határ, ami után  nem vagyok hajlandó tűrni!

- Elég! - vágott közbe Viharbogár és Asztrid egyszerre.

Fogatlan csak fújtatott, de nem mondott többet, szimplán faképnél hagyta az egész csapatot. Hablaty pedig meg sem próbálta megmagyarázni a többieknek a problémát, menten barátja után sietett, s megfogta a vállát. Félúton voltak már hazafelé, mikor utolérte.

- Minden rendben?

- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben?!

- Hé... csak kérdeztem...

Fogatlant nem volt könnyű felidegesíteni, ezt Hablaty is tudta. ha viszont valaki azokon a pontokon kapta el, ami érzékeny, kegyetlen harag tört fel belőle. Ezek közé tartozott az önálló repülés képességének feszegetése, Hablaty szidása és... még valami, amit magának sem ismert be.

- Ne haragudj, Hablaty...  -  sóhajtotta végül.

Barátja pedig egy nyugtató mosoly kíséretében jelezte, hogy nem haragszik, s kísérni kezdte a ház felé. Ideje felpróbálni a ruhákat.

A fekete, rövid ujjú tunika, a sötétlila nadrág, s a vállára és mellkasára jutó szürke farkasbőr szőrme és az egyediséget őrző, piros öv nem is tükrözhették volna jobban Fogatlan igazi valóját. Mi tagadás, Hablaty ügyesen válogatta össze a ruhákat. Sőt, még az apját is előkerítette a kamrából, hogy megmutassa neki, barátja mennyire jól fest ebben az új öltözékben.

- Nos... tényleg olyan... Hát... Fogatlanos - motyogott Pléhpofa, mikor Hablaty körbeforgatta előtte Fogatlant, aki ezt nagyon rosszul tűrte. Szerinte túlzásba vitte ezt az egészet.

- Fogatlanos?  - kérdezett vissza hitetlenkedve Hablaty - Ne már apa, tudsz te ennél jobbat is!

- Igen, de nem akkor, mikor tenger a dolgunk - intette le fiát a főnök, majd hozzátette. - oh, és ha már itt tartunk: fiúk, a Bork hét alkalmából holnap érkeznek hozzánk a Fjordvégiek és az ünneplés végéig, azaz még néhány napig maradnak, ez időre titeket osztottalak be a konyhára.

- Mi van?! - Hablaty csak ennyit tudott kinyögni hirtelen. A Fjordvégi törzsről nagyon keveset hallott, hiszen legutóbb ötéves korában jártak itt, Hibbanton. Annyira emlékezett a mondákból, hogy állítólag mind egytől egyig szőkék. Nem is ez volt a fő döbbenete, hanem hogy ő és Fogatlan ünneplés helyett egész végig a konyhán fog dolgozni. De mint tudta, ezzel az érvvel nem támadhat az apjánál, épp ezért a másik oldalról közelítette meg a dolgot. - Na és mi lesz a sárkányokkal? Valakinek el kell rejtenie őket, és tudomásom szerint én vagyok a...

- Igen tudom, de Asztrid már lecsapott előtted erre a feladatra.

Ez még nagyobb arculcsapásként jött, mire Fogatlan fel is nevetett, s Hablaty gyilkos tekintetétől csak még jobban rázta a kacagás.

- Hahaha, nevess csak, de ne feledd: a konyhai munka rád is vonatkozik, szóval kösd fel a farokszárnyad, mert ez háború!

Fogatlan továbbra sem tudta abbahagyni a kacarászást, majd karba tette a kezeit, s így monda:

- Állok elébe, pajti.

***

A következő napot a falu nyílt konyhájában kezdték. Az volt az igazán meglepő, hogy nem voltak egyedül, hiszen Halvér és Bütyök már ott sínylődött egy ideje öt zsák krumpli hámozásával - a nagydarab fiú főleg azzal, hogy Bütyök ne szúrja le magát véletlenül.

- Oh, sziasztok. Jó tudni, hogy nem mi kaptuk egyedül ezt az unalmas és fárasztó munkát - sóhajtott fel Halvér, mikor meglátta a két barátot. - Bélhangos azt üzente, hogy menjetek mosogatni.

Hablaty és Fogatlan összenéztek. Semmi kedvük nem volt az egészhez főleg úgy, hogy Pléhpofa már kora reggel felkeltette őket, s nem is volt csoda, hogy az élőholtakra jellemző mozgással jutottak el eddig. Most is alig vánszorogtak el a helyiség másik végébe, ahol egy halomnyi mosogatnivaló várta őket.

- Álljunk csak meg egy pillanatra, hiszen a vendégek még itt sincsenek, mi ez a  sok szennyes?! - mutatott végig a káoszon Hablaty. Biztos van valami, bármi, amivel elháríthatja ezt a borzalmas munkát.

- Azok a más munkákat űzők szennyesei. Például Bélhangosé, mert állítása szerint ők most nem érnek rá, mégis rendnek kell lennie, mert majdnem minden család szállást nyújt majd a vendég törzsnek - felelte Halvér, de ott volt a hangjában, hogy nagyon nincs kibékülve ezzel a megoldással.

- Ahj, az istenekre, ennek is most kellett jönnie?! - nézett az égre Hablaty.

Ennél rosszabb már úgysem lehet, gondolta. Szinte biztos, hogy a  főnöki ház fog otthont adni a fjordvégiek vezérének is, így teljes lesz a zsúfoltság néhány napig. Zsúfoltság mellett pedig nem lehet gondolkodni és szabadon beszélni.

A hangulatát pedig csak rombolta a tény, hogy Asztrid és Vihar pont az orruk előtt haladtak el, egy csapat siklót terelve ki a faluból.

- Szia Hablaty! - integetett mosolyogva a szekercés, de látszott rajta, hogy alig tudja visszatartani a kuncogást.

- Ez háború, Asztrid! Háború! - szólt ki az ablakon Hablaty, amin a Hofferson lány nagyot kacagott. Imádta bosszantani ilyen kis "apróságokkal".

És a java még hátra van. Asztrid épp csak arról nem tudott, hogy számára is.