9. fejezet - Álomháború

Üdv az összes éjjeli bagolynak, és azoknak, akik ezt a későbbiekben olvassák! :)
Ripsz-ropsz összedobtam egy fejezetet egy nap alatt, amire most büszke is vagyok, szóval egy-két spoiler elszórása után meg is hoztam az új fejezetet!
Most különösen kíváncsi leszek a véleményeitekre! :)

9. fejezet

Az út végén

Rohantak volna, ha tudtak volna. A Nap már rég lement, az est meghozta az erős, hideg szelet. Ugyan Kőfej szerint Dreadfall még nem most lesz, az őszi levelek már szaporán hullottak a lábuk alá, s fel is kavarták a nagy sietségben. De a falu csak nem közeledett. Kampó és Töff még egyszer átvetették vállukon Fogatlan karjait, hogy könnyebben tartsák, s már sokadjára is elindultak.

Tíz perc kellett, míg magához térítették a sárkányfiút, aztán nehezen, de rá tudták venni, hogy felnyalábolják a földről, s nem kevés segítséggel eljuttassák vissza a faluba. Bütyök ugyan előre szaladt, hogy tudjanak az érezésükről, de ez nem sok haladás volt.

Fogatlan azt se tudta, miként jutott el a Hofferson házig. A karjain kívül nem érezte a végtagjait. Azt sejtette, hogy talán egy egészen rövid ideig járt is, de ez lehet, hogy csak a képzelete játéka volt. A feje hasogatott, s egy szemernyi ereje sem volt. Nem bírt mozdulni, nemhogy a saját súlyát is megtartsa. Szeme előtt táncoltak Hibbant fényei, minden elmosott, homályos és alaktalan volt. A hangok is távoli zajként érték a fülét, akkor is, mikor két segítője a hogylétéről kérdezősködött. Mire visszaértek, már megérkeztek a fájdalmai is, amik csak rontottak a helyzeten.

Viharbogár az ajtóhoz rohant, s kitárta, hogy a fiúk könnyebben bevihessék a sérültet. Odabent Asztrid az édesanyjával beszélgetett, mikor feléjük pillantott. Másodpercekig fel sem fogta a jelenséget.

- A-asztrid, baleset történt… – hebegte Viharbogár. Rettentően félt, hogy most talán ő lesz a hibás mindenért. - Leesett a fáról… Alig bír mozogni…

Asztrid azonban nem kereste a felelőst, azonnal tudta, mit kell tenni.

- Gyertek, Kampó, segítsetek felvinni a szobájába. Vihar, hívjátok Gothit, gyorsan!

- Már megtettük, Bütyök már elszaladt érte.

Épp, hogy ez a mondat elhangzott, Fogatlan egy fájdalmas nyögéssel a földre roskadt. Töff ekkor már igen hamar rájött, hogy az előbb nem kellett volna elengednie. Kampó ugyan valamennyire tompította a koppanást, de nem volt olyan testhelyzetben, hogy teljesen el tudja kapni.

Asztrid azonnal leszűrte, hogy nagyobb a baj, mint ahogy azt eddig felmérte. Nem is kicsit. Hablaty meg fog ölni… az biztos…

***

- Thorra és Lokira, miért az én felügyeletem alatt történik ez?! – ez a mondat már vagy hússzor elhangzott, különböző hangsúlyban és hangerőben. Asztrid a vendégszoba előtt járkált fel s alá. Viharbogár a fal mellett állt, szájára tapasztott tenyérrel, s láthatóan remegett az idegességtől. A lovasok és sárkányok közül már csak Bütyök és Halvér voltak jelen a két szőkén kívül, a többiek egy órája távoztak, hiszen tudták: ha többen gyűlnek össze az ajtó előtt, attól még nem lesz jobb a helyzet.

- Asztrid – kezdte Halvér, ugyan ő is századszorra, de még mindig nyugodt hangon – Ez nem a te hibád volt, nem vagy felelős érte. Senki sem hibázott, pont ezért mondtuk balesetnek. Viharbogár is elmondta, hogy leszakadt alatta egy korhadt faág, ez bármelyikünkkel előfordulhatott volna.

- De mégis, pont vele történt meg! – fakadt ki a Hofferson lány, szembefordulva a nagydarab sárkánylovassal – Hablaty a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, hogy figyeljek oda rá, erre én elengedem a többiekkel az erdőbe, ami alapból is nagy hiba volt! Nem is értem, miért hagytam… Hiszen emberként semmi harci tapasztalatuk sincs, bármilyen más sárkány is rájuk ronthatott volna, vagy valami vadállat…

A többiek csak sóhajtottak erre. Nem nagyon tudták megértetni Asztriddal, hogy az önmaga ostorozásától sem lesz könnyebb vagy jobb Fogatlan helyzete. Egyetlen szerencséjük volt, hogy amióta élnek mindenkitől azt hallották, hogy Gothival még nem esett meg olyan, miszerint nem tudott volna meggyógyítani valakit, pedig nem egy krízishelyzet fordult már itt elő.

Az elkövetkező tíz percben Asztridot is sikerült leültetni, Viharbogarat azonban nem. Míg az előbbi a járkálással és a hangoskodással próbálta levezetni az idegességét, Vihar sokkal mélyebben járt már. Ő átlépte a kifakadás fázisát, s teljesen belesüllyedt a kétségbeesésbe. Hallott már olyat, hogy valaki ebbe belehalt, megesett a faluban. Mert az emberek törékenyek, kicsik és gyönge a testük védelme. Fogatlan a hátára esett és ha olyan létfontosságú szerve sérült, aminek a károsodása a halálához vezet… ő, Viharbogár, személy szerint összeomlik.

Gothi, a töpörödött javasasszony néhány percen belül kilökte az ajtót hosszú botjával, s kifejezéstelen arccal kicsoszogott a szobából, aminek ajtaját csak halkan csukta be. Halvér kelt fel elsőként, tudva, hogy neki kell majd tolmácsolnia a szavait, s menten mellette termett. Az öregasszony viszont nem szólt. Ráncai megrándultak, mikor elhúzta a száját, tekintete nem emelkedett fel a padlóról. Nehéz volt megfogalmazni, hogyan közölje a hírt egy tizenéves csapattal.

- Gothi, könyörgök, mondj valamit! – Asztrid szólalt meg elsőként, s mikor a javasasszony meglátta a tekintetét, eldöntötte, hogy nem számol be mindenről, amit gyanít. Lassú mozdulatokkal lecammogott a lépcsőn, a négytagú csapat pedig libasorban ment utána. A tűzhelynél derült volna ki a korommal írt szövegből, hogy mi is történt pontosan.

Halvér lehajolt, hogy a félhomályban is lássa a formákat és betűket.

- Öhm… Ez nem egészen konkrét Gothi, már ne is haragudj. Ezeket mi is tudjuk – ez a mondat elég volt ahhoz, hogy Asztrid gyanítani kezdje: komoly baj lehet. Gothi egy sóhaj után tovább írt.

Halvér szóról szóra olvasta a szöveget, felsorolva a tipikus tüneteket, amik egy sérülés után következhetnek, de ezeknek a fele sem ért semmit. Valamiért ezt mindenki tudta, de senki nem volt hajlandó megemlíteni a későbbiekben.

Hogy miért?

Ők sem tudták. Féltek, hogy az igazság fáj. Hogy ijesztő lesz… Hogy végzetes. Végzetes valaki számára, aki sokat jelent nekik. Hablaty pedig még nem is tud semmit…

***

Fogatlannak nehéz egy éjszakája volt. Hamar felszökött a láza és az egekben is maradt, ezért folyamatosan borogatásra szorult. Nehezen kapott levegőt, egyre csak forgolódott, lábai viszont alig fordultak utána, mintha a két végtagjának nem lenne meg a kapcsolata a teste többi részével.

Éjfél volt. Halvány gyertyafény pislákolt a szobában, épp csak egy kevés látóteret adva az asztalon. Az ablakon besüvített a hideg északi szél, néhány levelet is besöpört. Asztrid Hofferson ezt egy grimasszal nyugtázta, aztán összeszedte az ősz hagyatékát, s visszarepítette a természetbe, utána halkan, de határozottan becsukta az ablakot, s visszaült az asztal mellé.

A tollat ismét a tintába mártotta, s áthúzott egy sort a papíron. Hablatynak írt levelet, már vagy százszor átfogalmazta. Egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat arra, ami történt. „A barátod szenved, Hablaty. A legjobb lenne, ha hazajönnél” ez az egy mondat volt fix. Újra és újra kikerülte, mert ez volt az, amit őszintén írt, kertelés nélkül. Mindenképp levélben akarta közölni vele a hírt, hiszen könnyebb, mintha a szemébe nézve kéne hebegve magyarázkodnia.

Ám minden sorral, amit papírra vetett, majd kitörölt, megjelent egy gondolat a fejében: vajon Hablaty miért nem írt még? Megígérte, hogy néhány napon belül levelet küld egy rémmel, de ez azóta sem következett be. Minden áldott reggele úgy kezdődött, hogy lement az édesanyjához, rákérdezett, hogy érkezett e rémposta, aztán a Haddock házba is benyitott, hátha az apró sárkány oda szállította a küldeményt, de nem. Ugyan tudta, hogy Hablaty és Pléhpofa egy tucatnyi kísérettel távoztak, valami mégis aggódásra késztette. Hogy is ne késztette volna. Azóta volt görcsben a gyomra, hogy a hajó kifutott a kikötőből.

Gondolatai azonban hamar visszaterelődtek Fogatlanra, aki most szinte alig kapott levegőt, egyre zaklatottabb lett, de mire Asztrid odaért az ágyához, már fel is riadt. Nem sokat látott a homály miatt, s nem is igazán értette, hogy került ide, mikor az utolsó emléke az erdőben élt. A szőke lány körvonalait azonban egész hamar kivette.

- A-asztrid…

- Csss, nyugalom Fogatlan, nincsen semmi baj – suttogta neki megnyugtató hangon a Hofferson lány. Látta rajta, hogy nincs igazán tisztában a helyzetével, ami csak akkor hangsúlyosodott ki, mikor feltette a következő kérdését:

- H-hol van Hablaty…?

- Fogatlan, Hablaty napokkal ez előtt elutazott, lassan egy hete. emlékszel? Együtt mentünk ki a kikötőbe, és elbúcsúztunk tőle. Te… neked baleseted volt. Leestél, jó magasról, és hát… eléggé összetörted magad, szóval jobb lenne, ha meg se próbálnál felkelni. Aludj, ha tudsz. Kérlek.

Nem kellett sokáig ecsetelnie, Fogatlant a fájdalmai küldték mély álomba. Asztrid látta az arcán a szenvedést, a csak egyre jobban megnehezítette a helyzetét. Nem gondolkodhatott sokáig, tekintetét ugyanis felemelte, mikor nyílt az ajtó.

- Viharbogár, te meg mit csinálsz itt? Éjfél is elmúlt.

A siklólány becsukta az ajtót, s ott meg is állt. Nagyon sápadt volt.

- Ne haragudj Asztrid, csak… Ne-nem tudtam aludni…

Barátnője és lovasa lágyan elmosolyodott, s elé lépve menten a karjaiba zárta.

- Semmi baj Viharbogár. Nincsen semmi baj. Gyere, ülj le, csak halkan, azt hiszem sikerült visszaaludnia.

- Ébren volt? Mikor?  - Vihar szemei felcsillantak.

- Az imént. De nem volt épp beszédképes állapotban.

A lelkesedés itt le is lankadt. Viharbogár karba tette a kezeit, s hátradőlt, a szék támlájának vetve hátát. Pár perc csendben ülés után Asztrid nem tudott visszatartani egy ásítást, s inkább talpra szökkent, s visszamászott az asztalig, hogy befejezze a számtalanszor elkezdett levelet.

- Menj aludni, Asztrid. Majd én figyelek rá. Nem vagyok álmos – suttogta Viharbogár az orra elé, bár ez a teljes csöndben is tisztán hallatszott.

- Biztos? – ásított megint a sárkánylovas.

- Biztos.

Asztrid ha akart volna, se tudott volna ellenkezni. Hajnal óta talpon volt, s képtelen lett volna tovább ébren maradni, így lezárta a tintásüveget, egy pillanatra Viharbogár vállára simította a tenyerét, aztán halkan távozott.

Viharbogár arcán pedig abban a pillanatban patakokban futottak végig könnycseppjei. Eddig bírta, most megtört, most egyedül volt, nem volt, ki rákérdezzen, hogy mi baja. Remegni kezdett, arcát a tenyereibe temette, s némán zokogott, perceken át. Hamarosan a székről is lecsúszott, térdelve emelte egyik remegő kezét az ágy felé, s fogta meg vele Fogatlan hideg csuklóját.

- Kérlek… ne tedd ezt velem… Ne tegyél ki ennek, könyörgöm… Könyörgöm neked, Fogatlan…

***

Madárcsicsergés. Ősszel már igen ritka errefelé, de még előfordul. A nap besütött az ablakon, fénye megtört a takaró ráncain. Azonban nem sokáig, hamarosan már egy emberi alak árnyékot vetett rá. Viharbogár fontolgatta, hogy becsukja az ablakot, amit végül nem tett meg. Fogatlannak kell a friss levegő. Inkább terített rá még egy réteg takarót.

Egészen meglepő módon Fogatlan ezt megérezte, s a szemöldökét ráncolva oldalra döntötte a fejét, majd vissza. Szemei hamarosan csillogó, zöld kristályokként kinyíltak, s egyenesen a szőke lányra szegeződtek.

Az ébredezés lassú folyamata alatt kérdezett néhány dolgot, Vihar pedig mindenre érthetően és röviden válaszolt, sejtve, hogy talán még egy kissé kótyagos lehet. Az éjfúria fiú azonban már teljes mértékben tudott magáról, hiszen a fejfájását is kifejtette, no meg azt, hogy az egész háta lüktet a fájdalomtól. Hamar kiderült számára, hogy az esés miatt. A becsapódása tehetett arról is, hogy alig tudott felülni, illetve a következő félelemforrás is:

- Viharbogár… - hebegte, miközben a lány megtámasztotta a vállát. – Vihar… Ne-nem mozog… nem mozognak a lábaim…

A szőke pillanatokon belül elsápadt, főleg, mikor látta, hogy Fogatlan ettől bepánikol. Ki ne pánikolt volna, persze…

- Ez sajnos várható volt - érkezett egy újabb hang, ez úttal Halvértől, aki Gothival az oldalán lépett be a szobába. – Gothi elmagyarázta, hogy… Mivel a hátad sérült, az kihatással van a járásra, és… hát…

Nem kellett több szó. Túl egyértelmű volt. Annyira, hogy maga Fogatlan mondta ki az ítéletet magáról.

- És nem fogok tudni járni többet… igaz?

- Nem… nem valószínű…

Sokk. Pánik. Félelem. Nyugtalanság. Mindettől már remegett. Fogatlan lassan visszahanyatlott a párnára, s próbálta elfogadni a hallottakat.

- De… De nem veszett el minden remény! Sikerülhet, csak… idővel… és sok gyakorlással - magyarázott tovább Halvér, mikor látta, hogy milyen állapotba hozta néhány szavával.

Ezt a két mondatot figyelembe se vette senki, nem hogy az emlegetett éjfúria fiú. Úgy érezte, összeomlik a világ körülötte. Se farokszárny, se lábak, hát így folytatódik az élete?

Azt viszont senki sem hagyta, hogy el is fogadja. Gothi olyan szigorú menetrendet írt össze, miután fejbe kólintotta a vészmadár Halvért, hogy egy percet se hagyott szabadon. Elkönyvelte ugyanis, hogy ezt nem fogja hagyni bekövetkezni. Még azt is kijelentette, hogy mire Hablaty hazaér, Fogatlan olyan lesz, mint mielőtt elváltak útjaik.

Valóban nem volt könnyű az elkövetkező pár nap, sőt, több mint egy hét. Fogatlannak minden nap erőltetnie kellett magát, hogy megmozduljon. Fel kellett ülnie, s mozognia, még akkor is, ha épp üvöltött a fájdalomtól. Abból a szempontból szerencséje volt, hogy Gothi nem könyvelte el olyan hamar a sorsát, így viszont szenvedhetett reggeltől estig.

Járni tanulni nem a legegyszerűbb dolog, azt már tapasztalhatta. Most pedig minden átvitt értelemben is lépésenként ment. Fél hétig mozdítani sem tudta a lábait, ekkor még csak kenőcsökkel és masszázzsal kezelték, ami csak a helyzet miatt volt kellemetlen, ugyanis mindezt Viharbogár vállalta fel, s olyan lelkiismeretesen csinálta, hogy… az már kellemes volt. No meg persze a nap minden órájában vele volt, segített neki megenni azt a kevés napi adagot, amit bírt, s még a Helyettessé előlépett Asztridnál is kijárta, hogy edzések helyett hadd maradhasson Fogatlan mellett.

 Aztán jött a fájós rész, a hét végi első talpra állás. Akkor az első próbálkozás után kétszer végezte a földön, harmadjára már Vihar kapta el, ami miatt Gothi szitkozódott egy sort. Nem engedte ugyanis, hogy ilyenkor bárki is segítsen neki, mert állítása szerint a koppanás csak nagyobb erőt ad, hogy utána újra talpra akarjon állni. Viharbogár volt az egyetlen, aki vitatkozott ezzel az állítással, nem is kicsit.

A következő egy hét pedig annyira monoton lett, hogy észre se vették, milyen hamar elrepült. Gothinak igaza lett. Ha nem is hosszútávon, de Fogatlan már képes volt járni. Asztrid pedig nem tudta elégszer meghálálni, hogy két hete fáradhatatlanul eljárt a Hofferson házba, s reggeltől estig kezelte, segítette és gyógyította Hablaty barátját.

***

S eljött a perc, mikor Fogatlan is hálálkodhatott.

Viharbogár és ő ugyanis az első sétára indultak a baleset óta, egy kellemes, szélmentes, késői délutáni órában.  Az ősz színeiben pompázó levelek enyhén zizegtek ugyan, de ez csak hangulatot adott az erdőnek, amin áthaladtak. Sokáig nem is beszélgettek, csak élvezték a fák között átszűrődő, narancsos színű napsugarakat, miközben az év utolsó meleg, simogató érintéseit küldi feléjük.

- Köszönöm – ez volt az első szó, ami elhangzott, de ez sem az erdőben, hanem az azt követő mezei utacskán, ami a hegyi patak felé vezetett. Viharbogár felé fordította fejét, térdig érő, aranyszőke fürtjei libbentek utána.

- Micsodát? – kérdezte.

- Mindent. Viharbogár, amióta magamhoz tértem, te ott voltál. Segítettél, vigyáztál rám és… Én… Nagyon hálás vagyok neked. Azt se tudom, hogy viszonozzam – felelt máris Fogatlan, olyan őszinte hangon, ami pírt csalt Vihar arcára, mire Ő elkezdte takargatni a rózsás foltokat.

- Hát… nincs mit köszönnöd. Úgy éreztem, muszáj segítenem. De tényleg… - hebegte a választ. Hamarosan beállt a kínos csend, Vihar pedig minden erejével azon volt, hogy megtörje. – Szóval… örülök, hogy ilyen szépen gyógyulsz… Mármint, szerintem igen erős lélekjelenlét is kellett ahhoz, hogy minden nap harcolj a célodért, vasakarattal, és…

- És tűrjem, ahogy Gothi eltöri a csontjaim, igen – Fogatlan kicsit kínosan, de nevetett. Nagyjából erről volt szó.

- Igen, valami olyasmi. Tudod… Asztrid nagyon aggódott, hogy nem sikerül majd felépülnöd, na meg persze, hogy Hablaty mit fog szólni… Szerintem nem sokan bírtuk volna végigcsinálni azt, amit te megtettél. Te… nagyon bátor vagy.

- Ugyan… - igyekezett legyinteni az éjfúria fiú, de ebbe bizony ő is belepirult. Most nem is zavarta, hogy jobb szemére megint rácsúsztak fekete tincsei, mint általában. Gondolatai viszont most kicsit sem a lábain, a járni tudásán, vagy a már múltban lévő szenvedései közül forogtak. Hanem egészen meglepő módon a mellette lépkedőn. Viharbogár rengeteg mindent áldozott fel, első sorban a teljes önálló szabadidejét, hogy vele lehessen. Egy pillanatig sem tágított mellőre, minden percben mellette volt és támogatta. Be kellett vallania még magának is, de… örült, hogy megsérült. Ez a tortúra ugyanis közelebb hozta őket egymáshoz. Most már megbizonyosodott arról is, hogy Viharbogár nem feledkezett el a közös táncokról sem még a Bork ünnep végén. És azóta nem is hozták elő ezt a témát, Fogatlan pedig alkalmasnak látta a pillanatot erre. – Tudod… Még nem is mondtam, hogy mennyire hálás vagyok, hogy a parádén is… Velem táncoltál. hihetetlen élmény volt, sosem gondoltam volna, hogy ennyire… Ennyire maradandó és csodás emlék lesz.

 Viharbogár most már tényleg belepirult a szavaiba. Nem hitte, hogy bármikor neki még beszélnie kell erről, mert legalább annyira mély érzések maradtak meg benne, mint Fogatlanban. Ezek szerint, legalábbis.

- Én köszönöm, hogy felkértél. Mindig is tudni akartam, milyen érzés lehet táncolni. Tényleg olyan, ahogy Asztrid mondta, hasonlít ahhoz, mint amikor repülsz.

- Igen, tényleg…

Csend. Fogatlan arca nyugodt volt, de nem látszott, hogy szinte háborúzik önmagával. Mondani akart valamit, szavakat formálni az érzéseiről, de mint a Bork ünnepélyen, most sem találta rá a megfelelő megfogalmazást. Viszont valahol el kellett kezdenie, úgyhogy fékezte remegő gyomrát, és nagy levegőt vett. Vagy egy perc kellett, mire újra hang tört ki a torkán.

- Figyelj Viharbogár, tudod… van valami, amit szerettem volna elmondani. Tudom, hogy ez most furcsán fog hangzani, és… én se tűnök épp lovagiasnak vagy egy hős sárkánynak, de… Ezt a lehetőséget most nem szalasztom el – megálltak Fogatlan szembefordult vele, s mindkettejük haját oldalra fújta a felkerekedő szellő. Viharbogár arany szemei csillogtak s kíváncsiságot tükröztek. Megérezte, hogy mik lesznek a következő szavak, s ugyan nem látszott rajta, de igencsak remegett emiatt. Fogatlan nagy levegőt vett, hogy folytatni tudja, s ezúttal nem szégyenlősködött, végig a szemébe nézett. Igazi hím, vagyis, ez esetben férfi akart lenni. – Nos… Én nem akarom tovább elrejteni, hogy mit érzek. nem igazán tudom rá a helyes szót, de megpróbálom neked elmondani. – itt ökölbe szorította, majd kiengedte bal kezét, hogy megszűntesse remegését, aztán lassan felemelte, s tenyerébe fogta Vihar kezét. - Fontos vagy nekem, nagyon. Nem csak úgy, mint a csapat egy tagja, sokkalta jobban. Viharbogár, én… én…

De a mondat sajnálatos módon nem érhetett véget. Fogatlan annyira leterhelte magát a saját érzelmeivel és erőlködésével, hogy váratlanul összecsuklott. A meglepett siklólány viszont még volt annyira éber, hogy azonnal elkapja, s nagyon óvatosan leültesse az aranysárga fűbe, ő maga pedig letérdelt vele szemben, aggódó tekintettel fürkészve az arcát.

- Vihar, én…

- Csss, nyugodj meg, semmi baj, vegyél nagy levegőket Fogatlan – kérlelte őt Viharbogár, de látta már, hogy hiába. A fiú akaratosabb, mint hitte.

- Nem, nem, az én hogylétem most várhat, ezt akkor is végigmondom, ez nem várhat, Viharbogár, én…

Fogatlan, azt hiszem túl sokat beszélsz. Pedig nem kellettek szavak. Viharbogár mindent értett, mindent átérzett. Szörnyen aranyosnak találta az igyekezetét, s úgy döntött, megkönnyíti a dolgát azzal, hogy most ő lép. Puha tenyerei közé fogta az éjfúria fiú selymes arcát, mutatóujját végigsimította az arcán lévő egyik pikkelyen, aztán egy emberektől ellesett, lágy, gyöngéd mozdulattal összesimította ajkaikat. A pillanatot kitartották mindketten, az érzések átjárták őket, jobban, mint azt bármikor is képzelték. Szóval ilyen érzés tiszta szívből szeretni valakit, s viszont szeretve lenni…

Egy szó sem hangzott el, akkor sem, mikor már véget ért a pillanat. Egy igazi, őszinte mosoly, szemek csillogása, a játékos patak csobogása. Ott maradtak, egymás karjaiba borulva, a keskeny út végén.