Halloween különkiadás 2.

Ééééééééés megcsúsztam! Igen! Megint!

Sajnálom srácok, megint késtem, tudom, nincs mentségem, nem is szaporítom ez esetben a szót, hoztam még egy novellát.

Emez az Álomháború világában játszódik, ám SEMMILYEN MÓDON nem befolyásolja annak jövőbeli történéseit, csak a világot helyezi át egy rövid, Halloweenos momentumra.

(röviden: a sárkányok itt is emberi alakjukban flangálnak)

Boldog Dreadfallt, drága Hablaty!

Hablaty Haddock nem hisz a rémmesékben. Hogy miért? Szerinte mindenre van magyarázat, s az emberek csak azért félnek dolgoktól, mert nem értik őket. Hisz itt van Fogatlan, ő az élő példa erre. Ki gondolta volna, hogy a rettegett éjfúria-név mögött egy doromboló szárnyas macska fogadja majd?

Főhősünk életének tizennyolcadik Dreadfallja közeledett, s eddig mind egyforma volt. Sose tudták megijeszteni, mindig tudta, hogy valamelyik viking áll a viccek és a kísértetjelmezek mögött.

Arra viszont nem számított, hogy ez a Dreadfall egészen más lesz, mint a korábbiak. Sárkánylovas bandája és a sárkányok vészhelyzetekben szoktak igazán összefogni. Az ikrek felfogása szerint pedig Hablaty istenes megrémítése is egy ilyen vészhelyzet.

Nem is volt csoda, hogy egy nappal a levélhullás ünnepe előtt elkéredzkedtek a főnöktől, hajóba szállították Hablatyot, s ők maguk rengeteg táskával felszerelkezve pakoltak be mellé, amivel egy percig se keltettek gyanút, persze. Ők és a sárkányok átcsacsogták az utat, Hablatynak pedig ügyesen beadták, hogy mindössze egy rövid kirándulásra mennek, megmutatják emberalakos sárkányaiknak, hogy is megy ez a viking halászósdi. Hablaty Haddock pedig belement.

Még Fogatlan is tartotta a száját, ugyanis túl jó mulatságnak tűnt, hogy kihagyja.

A hajó szürke partra siklott, a kis vikingek és sárkányok kiugráltak belőle, és elég határozottan indultak el egy bizonyos irányba. Az ikreket többször is le kellett csapni, hogy ne Hablaty előtt tárgyalják ki az ugratást, s így értek oda egy emeletes, régi faházhoz. Csoda volt, hogy még állt, hiszen az utolsó deszkáig korhadt volt, a lépcsőből hiányzott egy darabka, az ajtó pedig rosszul zárt.

- Öhm… oké, megérkeztünk, meg minden – kezdte Hablaty – most már elmondanátok, hogy mit keresünk itt srácok?

- Óh, semmit, semmit – legyintett Takonypóc, s elfordult, hogy végre vigyoroghasson. A Haddock fiú ezért továbbfordult Asztrid felé.

- Ne izgasd magad Hablaty, majd mindent elmondunk idővel – mosolygott a szőke lány.

Lepakoltak, s a csapat a naplementére való tekintettel elkezdett megágyazni, s begyújthatóvá varázsolni a kéményes kandallót, anélkül, hogy felgyújtanák a házat.

Mikor már igencsak sötét volt, Takonypóc, Halvér, Kampó és Bütyök felszerelkeztek, hogy majd ők hoznak vacsorát. Persze eszükben sem volt. Amint elszabadultak, első dolgukká vált felölteni az otthon készített jelmezeiket, s elrejtőzni. Órákig képesek voltak rejtve maradni, csak a vicc kedvéért.

Persze a távollétük Hablatynak is hamar feltűnt.

- Merre járhatnak Takonyék? Nem tetszik ez nekem, szerintem utánuk kéne mennünk.

- Ki se mondd! Intézkedünk! – az ikrek és Böffék pattantak, s kimasíroztak az ajtón. Túl hirtelen volt minden, és nagyon úgy tűnt, szerveznek valamit.

Asztrid felkuncogott, mire Hablaty felvonta a szemöldökét.

- Készülnek valamire… igaz?

- Oh, nem, dehogy!

- Dehogynem!

Ez a veszekedés nem is folytatódhatott volna, hiszen odakintről féktelen visítás döngette meg az ajtót, amin az ikrek rohantak be, holtra vált arccal. Hablaty azonnal talpra szökkent, elvetve előbbi teóriáját, miszerint valami van a háttérben.

- Mi az? Mi történt? – Hablaty hiába ismételgette ezeket a szavakat, nem jött válasz – Mondjatok már valamit Thor szerelmére!

- Ta-takonypóc… Kampó, Halvér és Bütyök… láttuk őket… teljesen megvesztek! Nem önmaguk, meg akartak ölni minket! – sorolta hitelesen rémült fejjel Fafej.

- Micsoda? Te meg miről hablatyolsz itt?! – Asztrid jelent meg a Sárkányiskola vezetője mellett, majd finoman hozzátette – bocsi Hablaty…

- Lényegtelen, de Fafej, mondd már el, mi ez az egész?

Fa csak nézett rájuk egy darabig, aztán az erdő felé pillantott.

- Egy pillanat – kapta fel a fejét – Hol van Böff és Töff?

- Nem jutottak ki az erdőből! – fakadt ki Kőfej, mire az ikrek sprintelve rontottak az erdő felé, a cipzárhát fiúk neveit kiabálva.

- Ez nem igaz, gyertek vissza! – Hablaty futott volna utánuk, azonban Asztrid visszarántotta a házba, s egy hatalmas széllökés az ajtót is becsapta. – Asztrid, mi a fenét művelsz, a vesztükbe rohannak!

- De ha engedlek, akkor te is! – kiabálta a lány, mikor felhangzott a háttérből Viharbogár sikolya. – Vihar, ne!

Eltűnt. Ő is eltűnt. Mire odaértek, már se Fogatlan, se Viharbogár nem voltak a hátsó ajtónál, ami nyitva volt, s némi vérfolt csillogott a lépcsőn.

- Istenek, pajti! Fogatlan! – Hablaty pánikolt. Nem tudta, mit tegyen, hiszen azzal sem volt tisztában, hogy mi történik körülötte. Főleg mikor Asztrid is eltűnt a háta mögül.

Ő letérdelt a ház közepén, s a fejét fogta.

- Mi a fene folyik itt?! – kiáltotta a falaknak.

A meleg kandalló se világított már sokáig, ugyanis valami furcsa folyós anyag csepegett a tűzbe, aztán egy egészen nagy adag is érkezett, még a fapadlóra is kifolyt. Hablaty négykézláb kezdett hátrálni a sűrű folyadék terjedése elől.

Ekkor azonban megérkezett a következő rémület. A plafont egyenletes, dübögő léptek rázták meg, amik lassú tempóban haladtak át a riadt tizenéves fölött. A láthatatlan talpak port vertek, Hablaty szaporán pislogott, már alig látott. Aztán a hang hirtelen megszakadt. Csak a szél süvített át a korhadt deszkák között, míg váratlanul be nem szakadt a tető egy egyméteres körben, mire Hablaty ugrott egyet.

Dübögés a plafonon, utána már a ház falain is. Mint egy őrült álom, egy lehetetlen szörnyűség, valami, ami kínoz és megfojt, amitől nem tudsz menekülni…

Hablaty már majdnem összeroppant, mikor kicsapódott az ajtó, s egy alak lépkedett fel a lépcsőn, hosszú, fekete köpenyben, csuklyával a fején.

A célja az lett volna, hogy tökéletesen szerepében maradva eljátssza, miközben a szellemek megszállják és megszólal valami túlvilági hangon, de helyette ledobta a csuklyáját.

A barátság többet ért neki. Hablaty, sokkal többet számított. Az elején még vicces volt, igen. De most már egy rémálmot okozott annak, aki a leges legjobb barátja.

- Hablaty – és máris mellette térdelt, átkarolta, magához húzta - hé, nyugodj meg, ez csak egy vicc volt, semmi sem volt valódi, oké? Semmi sem, ezek csak mi voltunk, ne félj… Rossz vicc volt elismerem, nagyon rossz…

- Fogatlan… - a féllábú csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt könnybe lábadt szemmel vissza nem ölelte barátját. Legszívesebben ellökte volna magától ezért az őrültéségért, de valahogy most nem tudta elengedni.

- Ti meg miről beszéltek? Remek poén volt! El se hiszem, hogy Hablaty ilyen könnyen bedőlt neki! – ez Takonypóc röhögése volt, miközben a többiekkel szép lassan beszállingóztak a házba. Ők voltak a zaj, a tócsa, a művér, minden.

- Ez nem igaz! Hülyeség volt belemennem! – csattant fel Fogatlan, s felpattanva Hablaty mellől farkasszemet nézett a Jorgerson fiúval.

- Higgy, amit akarsz, de ez esetben te is e csúnya tréfa áldozata lettél volna – vihogta a másik.

- Inkább, mint hogy egy légtérben legyek veled!

Fogatlan elviharzott, egészen az ajtóig, amit be is csapott maga mögött. Egy darabig mindenki csak nézett utána, aztán Asztrid talpra állította Hablatyot.

- Bocsi, tényleg csak meg akartunk viccelni.

- Marhára vicces volt, hahaha, kacag a vakbelem… - Elég szarkasztikus mondat volt ahhoz, hogy mindenki magába nézzen. Amíg Hablaty el nem nevette magát. Elismerte, tényleg ügyes volt. – Jó, oké, meggyőztetek, ez nem volt semmi. De legközelebb másra hozzuk a frászt. Mondjuk Takonypócra.

Ritka volt az ilyen pillanat, de mindenki szinte teljesen egyszerre nézett az említettre, s így tíz ördögi vigyor szegeződött a Jorgerson fiúra.

- Mi az? Ne nézzetek már így! Nem vicces!

- Oh nem, Takonypóc? Még mindig nem vicces? Pedig az előbb jót nevettél – Hablaty hangja sejtelmesen gonosz volt, megütött egy olyan hangszínt, amit még soha.

Egy darabig még ez is vicces volt. Aztán folytatódott a plafon dübögése. A dolog teljesen lehetetlennek tűnt, ugyanis mindenki itt volt a csapatból, aki elkövethette ezt. Ugyan Fafej benyögte, hogy talán Fogatlan az, de amikor a falakon is végigpörgött a dobszó, elvetette ezt az ötletet.

No MOST aztán mindenki félt. Ezeket valóban a srácok csinálták elsőként, de minden jel arra mutatott, hogy valami ellophatta az ötletüket, és ellenük használta, ezzel a frászt hozva mindnyájukra.

- Öhm… valakinek van ötlete, hogy mi a fene folyik itt?! – pánikolt immár szinte sírva Takonypóc, ám most a többiek is épp annyira féltek.

- Én nem tudom, ne rám nézz! – Fafej alig tudta kinyögni  a szavait.

A szél erősödött, az ajtó kicsapódott, pont mint az előbb.

Most is fellépkedett az alak a lépcsőn, s ezúttal is hamar kiderült, hogy Fogatlan az. Egy pillanatig mindenki nagy levegőt vett, aztán meglátták az éjfúria fiú vörös szemeit. S mikor az felemelte kezeit, a dübögés erősödni kezdett, már majd’ szétverte a házat, a csapat pedig egy apró körbe szűkült, szinte összenyomva egymást.

Fogatlan pedig valami túlvilági, homályos, kettős hangzású módon szólalt meg.

- Boldog Dreadfallt! HAAAhahahahaaaaa!

Hátravetett fejjel, hisztérikusan felnevetett, majd rájuk csapta az ajtót.